Buci, a hullámlovas

A Horánszky utca – akkor Makarenko – környékén még ma is emlékeznek egy jóképű legénykére, aki úgy tudott menni az utcán, hogy besétált a bakfisok legtitkosabb álmaiba. Azóta sok víz lefolyt a Vörösmarty Gimnázium ereszcsatornáin, Stohl Andrással kapcsolatban azonban lényegét tekintve nem változott a helyzet. Lányok és fiúk csereberélik a magazinok címoldalán megjelent fotóit, hogy gondosan füzeteikre, könyveikre ragasszák a színészt, avagy ahogy még jobban ismerik, a Való Világ műsorvezető sztárját, aki számára, úgy látszik, lehetetlen kitalálni bármit, amiből ne győztesen jönne ki. Nincs egy hete, hogy a szakma az év műsorvezetőjének is megválasztotta… Időről időre fellángol a vita a színházi szakma képviselői között, hogy jót tesz-e a színésznek, ha a televízióban showmankedik. Stohl Buci számára egyáltalán nem okoztak presztizsveszteséget tévés kalandozásai.

– Egykori Vörösmartysok mondják, hogy a drámatagozatos osztály egy-egy előadása után olyan ováció volt, mint az olasz operaházakban.

– Az idő nyilván megszépíti a történteket. Tény, hogy ez az osztály igen erős volt, többen is megkapaszkodtunk a színészi pályán. Söptei Andrea például az osztálytársam volt. Az előadásoknak köszönhetően ismertek lettünk, az iskolában a népszerű figurák közé tartoztunk.

– Kiderült, hogy ez megy neked, vagy mindig is ezt szeretted volna csinálni?

– Állandóan bohóckodtam, kóros feltűnési viszketegségben szenvedtem, amolyan „egy percig sem tud a fenekén megülni”- típusú hülyegyerek voltam. Ha valami jó zenét hallottam, rögtön felugrottam valamire, és vezényelni kezdtem. De nem gondoltam, hogy nekem színpadon kéne csinálnom valamit. Konszolidált sváb család voltunk, apám gépészmérnök, anyám alkalmazott egy bankban. Talán csak az anyai nagyapám volt, aki egy kicsit kilógott a sorból. Ő úgy is halt meg, hogy megfázott egy nagyszabású téli dajdajozás közben. Egy cigányzenekarral masírozott órákon keresztül az utcán, és énekelt. Imádott mulatni. Sajnos soha életében nem találkoztam vele. Szóval semmi jele, előzménye nem volt annak, hogy egyszer közöm lehet a színpadhoz.

– Honnan jött az ötlet, hogy a drámatagozatot válaszd?

– Ő választott engem! Először nem is drámatagozatos osztályba jártam! Harmadik gimiben ugrottam be valaki helyett egy jópofa szerepbe, és ott ragadtam. A tanárnő biztatott, s ahogy egyre többet kezdtem foglalkozni a dologgal, megtetszett. Diákszínjátszó fesztiválokra jártunk, beszédtechnikát, színészmesterséget tanultunk, drámaelemzést, éneket… A legjobb persze az volt, hogy minden félévben új produkcióval kápráztattuk el a gimit, és sütkérezni lehetett a közimádat, a siker fényében.

– Innen, gondolom, már csak egy kis ugrás volt a Színház- és Filmművészeti Főiskola.

– Kicsit nehezebben sikerült, mint ahogy vártam! Az első rostát elbuktam a gimiben. Hozzánk ugyanis kijöttek a főiskoláról felvételiztetni a tanárok, és engem, az egyik legsikeresebb színjátszót nem engedtek tovább.

– Elmondták, hogy miért?

– Alkatilag éretlen – azt mondták. Három hét múlva elmentem a főiskola rendes felvételijére. Eljutottam a második, majd a harmadik rostára, és végül fel is vettek. Én még ilyen gyors alkati érésről azóta sem hallottam.

– Tényleg megértél?

– Fenét! Jó hosszú ideig szó sem volt ilyesmiről. Pedig a vizsga után katonának kellett állnom Zalaegerszegen. Akkor minden előfelvételis Egerszegen tüsténkedett, műsorokat csináltunk a környék állami ünnepeire, egyebekre. Amikor beléptem a híres Székely-Zsámbéki osztályba, még akkor is azt hittem: bőven elég lesz, ha olyan jópofa vagyok és szeretek hülyéskedni.

– A két Gábor szakmai alapállását ismerve elég hamar kipenderítettek az állóvízből.

– Soha nem felejtem el az első helyzetgyakorlatot, amikor betörőt kellett játszanom. Mint egy bomlott elméjű pantomimes, mindent aprólékosan megjelenítettem a kilincstől az összes kellékig, még élveztem is, hogy mennyi ötletem van. Csakhogy Zsámbéki leállított, és azt mondta: „Erre itt semmi szükség!” Mondanom sem kell, azt hittem, vége a világnak, alkalmatlan vagyok a pályára és kirúgnak.

– Nem így történt…

– Szépen lassan megtanultam, hogy hogyan néz ki egy szerep, honnan jön, hová megy, hogy egy figura nem a levegőben lóg, mint a dróton rángatott bohóc, hanem hús-vér ember, azaz egy darab belőlem. Minél többet, minél komolyabban dolgoztam, annál közelebb kerültem ahhoz, amire szükség van, és távolodtam attól, amire, ahogy Zsámbéki fogalmazott, „semmi szükség”. Év végére már én is azon kevesek közé tartoztam, akik ötöst kaptak színészmesterségből.

– Sorsod „megpecsételődött”: szabad lett az út az osztályfőnökeid nevével fémjelzett szentélybe, a Katona József Színházba.

– Egyre jobban éreztem magam a főiskolán. Tudtam, hogy a Katona a világ egyik legjobb színháza, de ahogyan egy Real-ifista természetesnek tartja, hogy egyszer Ronaldóékkal fog focizni, én is nagyon vártam a szakmai gyakorlatot a Katonában.

– A főiskola még bizonyos védettséget ad, a színházban azonban már élesben mennek a dolgok. Ha Ronaldónak rossz passzt adsz, elúszhat a Reál bajnoksága. A befutott színészek nap mint nap a saját bőrüket viszik a vásárra, nem hibázhatnak, mindennek olajozottan kell működnie.

– Talán a Vízkereszt, vagy amit akartok című előadás próbáján remegett meg a lábam, amikor az ország egyik bálványát, Básti Julit kellett megcsókolnom. Zsámbéki akkor is segített: „Szutyogtasd már meg!” – kiabálta fel a színpadra, és attól kezdve nem volt semmi baj.

– Mégis eljöttél a Katona József Színháztól.

– Sok változás történt a színháznál, fiatal tehetségek egész sora kezdett dolgozni. Már nem éreztem, hogy annyira fontos lennék, mint korábban. A Budapesti Kamaraszínházba Alföldi Róbert hívott játszani. Jólesett, hogy újra azt érezhettem: fontos vagyok, talán az előadás legfontosabb fogaskereke.

– Pedig a filmesek sem bántak mostohán veled!

– Ráadásul éppen akkor találtak meg a szerepekkel, amikor újra a közönségfilmek gyártása kezdődött, ahol bizonyíthattam a fizikai felkészültségemet is.

– A színház, a film után, újabb sikertörténet következett, a televízió.

– Talán az eddig elmondottakból is kiderült, hogy soha nem gondoltam át a pályám során, mi a következő lépésem, milyen csúcsokat szeretnék meghódítani. A dolgok úgy adták magukat a kezdet kezdetétől. Jött egy hullám, és nekem „csak” kénelmesen el kellett rajta helyezkednem. A televíziós történet gagyin indult. Néztem, nézegettem én Alföldi Robit a tévében, de annál tovább nem jutottam, hogy: de jó lenne, ha engem is annyian ismernének, meg hogy: nem ártana már ilyen idős fejjel anyagi biztonságban élnem. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom, és egy producer hívott próbafelvételre az RTL Klub reggeli műsorába. Nos, hát úgy elaludtam, ahogy a nagykönyvben meg van írva az „ezt soha meg ne próbáld” fejezetben. Két napra rá újra hívtak, és pár nap múlva élő adásban szerepeltem Balázsy Pannával.

– És valóban megváltozott minden!

– Kiedrült, hogy működőképes vagyok a képernyőn, ami nem minden színésznek sikerül. Ha valamilyen tuti figurát eszelsz ki, és azt akarod folyamatosan játszani, megbuktál. Akkor vagy hiteles, ha pontosan olyan vagy, mint amilyen a színpadon kívül szoktál lenni.

– Civil.

– Mint bárki más! Jobb, hogy nem egy szappanoperahősként ismertek meg a nézők, mert azokkal könnyen azonosítják a színészeket. Rólam tudják, hogy este, amikor színpadra lépek, szerepet játszom, különben egész nap Stohl András vagyok, aki különböző feladatokat vállal a televízióban.

– Ahogy kiderült, hogy működőképes vagy a képernyőn, rohamszerűen használni kezdtek. A reggeli csevegés után jött a Bevetés, a Találkozások, aztán a legnagyobb dobásod, a Való Világ. A népszerűséged már minden képzeletet felülmúl, nincs olyan újság, ahol ne szerepeltél volna. A nézők szeretete mellé pedig megkaptad az Év Műsorvezetője-díjat is.

– A Való Világ három-négy órája élőben izgalmas dolog, de nem érzem azt, hogy felvehetném a versenyt egy Fridivel vagy egy Vitrayval. Ilyenformán kicsit mókás az Év Műsorvezetőjének lenni. Tévés munkám alapján én inkább valamiféle showman-nek tartom magam, aminek a sikerében nagy segítségemre vannak remek ötleteikkel a stáb tagjai is.

– Imádod, ha autogramot kérnek tőled, ha gratulálnak az utcán, ha érzed a közönség szeretetét. Fantasztikus a pezsgés körülötted, egy nyugodt pillanatod sincsen. Nem zavar?

– Éppen ellenkezőleg! Nagyon élvezem! Szerintem lehetséges normálisnak maradni az új ismerősök, a sztárbarátok között is. Csak tudnod kell, hogy nem vagy más, mint bárki más, csak más a munkád! Egy trauma, az igazi barátok segítenek, hogy észbe kapjál, ha szükség van rá. Azt szeretném, ha minden egyes tévénéző, a színházi közönség minden tagja szeretne, értékelne, elismerne. Még nem tudtam rá értelmes választ adni magamnak sem, hogy honnan ez az őrületes szeretethiány bennem. Harmonikus családban élek, van egy gyönyörű feleségem és két csodálatos lányom, akiket nagyon szeretek…