„Mindent megmondok, amit csak akarok!”

Hetvenöt éve írja verseit a mindig megújuló Sebők Éva

Személyes vallomással kell kezdenem kerek születésnapján Sebők Éva író- és költőnőt köszöntő dolgozatomat. Kisiskolásként, alig megtanulva a betűvetést, kaptam karácsonyra egy könyvet, ami első látásra kicsit csalódást okozott számomra. Komoly regénynek látszott, kis, fekete-fehér illusztrációkkal, apró betűs szöveggel, nem csoda, hogy irigykedtem azokra, akik mesekönyvet kaptak, óriási, színes képekkel, könnyen olvasható, hatalmas betűkkel.

Hamarosan kiderült, hogy a Volt egyszer egy kisfiú… olvasása – merthogy Sebők Éva első gyerekeknek szánt regényéről van szó – megéri a fáradtságot. Annyi finomság, a lélek legmélyéről származó, apró rezdülés kápráztatott el, hogy nem is mertem a könyvvel kapcsolatos élményeimről beszámolni az osztálytársaimnak. Attól féltem, kinevetnek, sőt kicsúfolnak, merthogy ezek a légies finomságok, ezek a lélekből jövő, apró mozzanatok csak a lányoknak tetszenek. Némi biztatást adott az írónő ajánlása, amely egyértelműen egy fiú gyermeknek szólt, Jánoskának. Sokáig azt is hittem, hogy Jánoskáról szól a könyv. Egészen addig, amíg nem találkoztam személyesen az írónővel.

– Talán édesanyámtól hallottam annak idején, hogy a Volt egyszer egy kisfiú… írójának éppen akkora fia van, mint én. Dühös voltam, hogy nem Gáborkának hívják, de nagyon tetszett, ahogyan szemlélődik a világban, számtalan hasonlóságot véltem felfedezni közöttünk. Úgy is könyveltem el magamban, hogy akkor mindkettőnkről szól ez a regény…

– Sokan hitték azt, hogy János fiamról szól a Volt egyszer egy kisfiú, pedig nem az ő, hanem az én gyerekkori emlékeimet írtam meg benne, neki ajánlva. A regény főhősét a gyerekkori nyaralásaim emlékei formálták, azok a pillanatok, amikor gyerekként elképzeltem sok-sok csodálatos dolgot. Sok bennem a gyerekes vonás ma is, a reakcióim, a világlátásom szinte semmit sem változott. Hasonló módon veszi át a hatalmat ma is a képzeletem, a valóság továbbgondolása, kiszínezése, megváltoztatása, ha egyedül maradok.

– A szelíd kisfiú történeteit aztán még sok gyerekkönyv követte, majdnem minden kisiskolás tankönyvben találhatunk részleteket a kicsiknek szánt köteteiből. És egyszer csak úgy határozott, hogy írásaival a felnőttek felé fordul. Miért?

– Öt éves korom óta írok verseket. A sok gyermekkönyv után egyre nagyobb vágyat éreztem arra, hogy a felnőtt énemet is megmutassam. Félretettem hát a régit, és szabadon engedtem az új énemet. Nem tehettem mást, olyan sok mondanivaló gyűlt össze bennem. Drámai, tragikus mondanivaló, könnyes humorral vegyítve. Ez vagyok én. Hát ezek valóban nem gyerekeknek szóló írások.

– Fantasztikus kalandozásba kezdett: köteteinél mindig választott magának egy versformát, amelytől nem tért el…

– Egyre kisebb formátumban igyekeztem kifejezni magam, míg eljutottam a legszigorúbb, legtömörebb formáig, a haikuig. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a legkisebb formátumban tudtam a legtöbbet elmondani abból, amit akartam. A Kettős könyv című kötetemben ezt az utat jártam végig. Első részében 197 haiku olvasható, a másodikban minden egyes haikut egy kontemplatívával, egy gondolati magyarázattal egészítettem ki, hogy megmutassam, mi minden van a haikuban, abban a kis varázsgömbben.

– Legújabb verskötetében, a Mibenlétben pedig elfordul a haikutól is!

– Ahogy a Nélkül című versemben írom, a nihil bajadérja vagyok. Lement rólam mindenfajta megkötöttség, én már szabadon táncolok, kitombolhatom magam a formák sokszínűségében, és mindent megmondok, amit csak akarok!

– Közel öt évtized telt el a Volt egyszer egy kisfiú… megírása óta, amely nagyjából egybe esik első és egyetlen fia, Sebeők János születésével. János az idők során olyan cselekedeteinek köszönhetően lett a család ismertebb tagja, amelyeket – gondolom – nem vállalt volna annak idején az édesanyja…

– Egy-két dologban valóban nem tudok vele azonosulni, de örülök annak, hogy János boldog. A legnagyobb harmóniában élünk. Rendkívüli módon gyönyörködtetnek a dalai, kívülről fújom őket. Sajátságos mozgása lenyűgöz. Csak nagy szavakat tudok mondani, annyira különleges ember. Jánossal kapcsolatban semmitől sem vagyok meglepve. Verset ír, prózát, publicisztikát, egyetemi szintű előadásokat tart, lemezt jelentet meg a dalaival… Kérdezték már, hogy nem irritál, nem bosszant-e az, amikor a televízióban látom. Nehéz erre felelni, mert én a humor embere is vagyok, és ezeket a szerepléseit erről az oldalról közelítem meg. Miért ne lehetne egy bohóc? Nemcsak komoly, komor arccal lehet fontos dolgokat mondani. És lehet viccelődni, bohókásnak, mókásnak lenni. János szeret ilyen lenni, amely nem von le semmit a komolyságából. Az a különbség köztünk, hogy János extrovertált, én pedig pont az ellenkezője vagyok. Írtam is egy versemben: csadorban járnék, hogy ne is lássanak. Összecsiszolódtunk Jánossal, mert szeretjük egymást. Mesterének is mondhatom magam, mert én tanítottam rengeteg dologra. Az idők során sokat tanultunk egymástól. A legjobb barátom.