Most vagyok az igazi Malek Andrea

Akit még a langyos szellőtől is igyekeztek megóvni a szülei, nem tanul meg védekezni, felnőtt korában kell ugyanúgy elszámolnia azzal, amit csinált, mint a többieknek, akikkel nem volt ilyen kegyes a sors.

Érdekes az élet, aki – külső szemlélő számára legalábbis – szinte konfliktusok nélkül élhetné az életét, időnként keres magának olyan feladatokat, amelyekbe csaknem beletörik a bicskája. Ilyen embernek éreztem Malek Andreát találkozásunk előtt. Megérzésem beigazolódott: Andrea, saját fogalmazása szerint, olykor-olykor át akart menni a falon. Ha a sors nem akarta fordítani az életét, csavart egyet rajta saját maga.

Türelmesek a szüleim. Volt módjuk rendesen begyakorolni, mert elég hosszúra sikeredett a kamaszkorom: két évvel elmúltam már harminc, amíg tartott. Először, ahogy az lenni szokott egy hasonló családba született gyerek esetében, határozottan élveztem az előnyeit annak, hogy a szüleim minden rossztól megóvtak, meghitt családi légkört teremtettek nekem.

A gyerek-szülő kapcsolat  igen speciális. Annyira sokszínű, annyi minden benne van, kicsiben már a férfi-nő konfliktus, a barátnők közötti „titkos” információk, és rengeteg furcsa helyzet, amit meg kell oldani. A legfurcsábbak a közeledési és távolodási fázisok, amelyek minden szülő-gyerek kapcsolatban megjelennek, persze nem azonos súllyal, és ami legalább ilyen fontos, különböző reakciókkal. A mi esetünkben a távolodási fázis elég későre tolódott, akkor éreztem először, hogy én mégiscsak olyan falonátmenős típus vagyok. Amit csinálok, azt abban a pillanatban teljes szívemből és teljes erőbedobással csinálom. Ez lehet az oka, hogy nem bántam meg semmit soha életemben. Akit még a langyos szellőtől is igyekeztek megóvni a szülei, nem tanul meg védekezni, felnőtt korában kell ugyanúgy elszámolnia azzal, amit csinált, mint a többieknek, akikkel nem volt ilyen kegyes a sors.

Csak harminc éves korom után tudtam értékelni igazán, hogy nekem tulajdonképpen milyen rugalmas szüleim voltak. Életük, gondolkodásuk ma már példa számomra. Nincs más megoldás: el kell távolodni ahhoz, hogy az ember visszajöhessen. Felnőtt fejjel csodálkoztam rá, hogy lehet így is élni, dolgozni, gyereket nevelni, ahogy ők tették. Nagy szeretettel és türelemmel. Nagy utat járunk be. Nem hiszem, hogy tudnék még olyan dolgot csinálni, amin meglepődnének. Amióta a saját gyerekeimen gondolkodom, az is teljesen egyértelmű lett számomra, hogy édesanyám milyen észrevétlenül orientált, milyen ügyesen terelgetett engem annak idején.

Az biztos, hogy sosem akartam sztár lenni. Tizenhét éves koromban anyu megkérdezte tőlem, hogy miért nem akarok énekesnő lenni. Akkor azt feleltem, hogy engem a színház érdekel. A mindenkori popzene nagyon fontos része egy színpadi ember életének, kötelező táptalaj a továbbfejlődéshez. Állandóan hallgatom és tanulom. Mégis jó érzés volt megtapasztalni, hogy tizenhét évesen jól választottam. Nem akarok, nem tudok átmenni ezen a határon. Én színésznő vagyok, és ez jól van így.

Az első igazi nagy konfliktusom a világgal a konziban történt. Tizennégy évesen felvételt nyertem a Bartók Béla Zeneművészeti, akkor még Szakközépiskola klasszikus zongora szakára. Onnantól kezdve folyamatosan bőgtem, pedig tanultam, amennyire csak bírtam. Ám a konzi elvégzéséhez a korábbiakhoz képest teljesen más tempó és hozzáállás kellett. Félévenként rugdalták ki az embereket. Nem tudtam élvezni az izgalmait. Egyszerűen butának, tunyának éreztem magam. A feladás persze eszembe sem jutott. Ez nálam elég ritkán kerül szóba, és annyira megvisel, hogy inkább valami módon megtalálom a továbblépés lehetőségét. A konzi, bármilyen iszonyú nehéznek tűnt  akkor, valójában azóta is a szakmai vasbeton alapot jelenti nekem. Kiváló tanárok tanítottak. Ma már van összehasonlítási alapom egy-két nyelvterületen, így nyugodtan mondhatom, hogy bárhol a világon megállnák a helyüket.

Ám egyszer csak az anyukám észrevett egy hirdetést az Esti Hírlapban: operett-musical szak indul a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Amikor felvettek, akkor jöttem rá, hogy az éneklés nekem milyen könnyen megy. Egy új út, amin elindulhatok. Más tér, más emberek. Aztán, ha egy hosszú, barna hajú lány kellett valamelyik produkcióba, aki kedvesen énekel, mindjárt engem hívtak.

Három évig határtalanul élveztem, aztán nem tudtam, hogyan tovább. Le-föl ugráltam a robogó szekérről, amíg huszonöt évesen úgy nem döntöttem, hogy vége, eltűnök a közönség szeme elől. Élt bennem a vágy saját család iránt, és megtaláltam a gyermekeim apját. A sors két fiúcskával ajándékozott meg bennünket. Kamaszlány létére gyerekei születnek valakinek. És milyen csodálatosak! És mennyit lehet tanulni tőlük! Az anyaság semmivel össze nem hasonlítható tapasztalat. Habár sokáig úgy éreztem, hogy a testvére vagyok a fiaimnak, mégis megtettem, amit meg kellett tennem. Teljesítettem elsődleges feladatomat a Földön.

Harminckét évesen gondoltam először, hogy meg kellene próbálni valami mást előhozni a tarsolyomból, teljesen mást és másképp, mint amit korábban a színpadon csináltam. A Chichago című előadással, amelyben visszatértem a színpadra, sikerült teljesen mással előrukkolnom, mint amit addig megszokott tőlem a közönség.

Azóta már két lemezem is megjelent, és a saját zenekarommal most készülünk egy harmadik lemez bemutatására. Most vagyok az igazi Malek Andrea. Annyi mindent szeretek és szerethetek! Nagyon jó így. Szeretem a dzsesszt, a színházi szerepeimet, de örömmel elbíbelődöm a kertben, élvezem a vasalást, takarítást, a vadvízi evezést, festegetek, imádom, hogy a környezetem értékeli, amit nyújtani tudok.

Néhány éve már tanítok énekelni felnőtteket és gyerekeket is, és kiderült, hogy ez mennyire hasznos elfoglaltság számomra, mert jóval összeszedettebb lettem. Talán előbb vagy utóbb mégis felnőtt lesz belőlem… Nem arról van szó, hogy addig hebehurgyán rohangáltam össze-vissza, de hozzásegített kicsit a felnőttesebb viselkedéshez, az biztos. Még most is szeretek a gyerekeimmel úgy játszani, mintha a tesójuk lennék. Szerencsére még van időm felkészülni a kirepülésükre, csak kilenc és tizenhárom évesek.

Ha beteg lennék, és örökre abba kellene hagynom a színpadi munkámat, az lenne az életem utolsó sorsfordulója, de akkor sem esnék kétségbe. Valami morzsa mindig marad az ember számára, ahol a szívét-lelkét, a kreativitását kiélheti.