Táncosból énekes, énekesből színész…

Auksz Évának mindig kitaláltak valamit, amiben ismét bizonyíthatott

Néptáncos édesapja a híres dunaújvárosi együttesbe vitte egy kicsit mozogni, a zenekar vezetője szólóénekest faragott belőle, a kiváló rendező, Iglódi István pedig meglátta benne a nagyszerű színésznőt, s a Nemzeti Színház, majd a Magyar Színház közönségével együtt azóta sem kellett csalódnia benne. Ez dióhéjban Auksz Éva sikertörténete. És ki tudja, ki mit lát még meg a tehetséges, s ma is fiatal művésznőben?

–Indulása robbanásszerű volt: néhány év gyakorlás után tizenhárom évesen már a felnőtt táncosok között találta magát. Meglepődött?

–Tíz éves voltam, amikor édesapám a Vasmű országosan ismert néptáncegyüttesébe küldött táncolni „menjél fiam, jó lesz ott neked”- címszóval. Ma már tudjuk, hogy az az időszak volt a Vasas Néptáncegyüttes, és egyáltalán a néptánc hazai virágkora, mi is rengeteg előadást tartottunk, elég széles palettán mozogva, hiszen az úgynevezett modern tánccal is foglalkoztunk. Dramatikus táncestjeinkre többek között Tata (Novák Ferenc) és Markó Iván is leutaztak Dunaújvárosba. Remek csapat jött össze jó vezetőkkel, komoly munka folyt a próbákon, én is mindent beleadtam, így számomra nem volt meglepő, amikor tizenhárom évesen bekerültem az éppen Hollandiába és Belgiumba utazó felnőtt társaságba. Életem legboldogabb periódusa volt a felnőttek között legfiatalabbként eltöltött néhány év. Az amatőr együtteseknél kellemesen családias a légkör, soha senki nem érezheti magát egyedül. Ott vagyunk a másik közvetlen közelében. Mindenki maga öltözik, sminkel, teszi rendbe a haját, és a lányoknak eszébe sincs felháborodni azon, hogy a fiúk az ingeiket hozzájuk viszik kivasaltatni. Teljesen egyértelmű volt az is, hogy a fárasztó előadások után mindent nekünk kellett elpakolnunk és kihordanunk a buszba. Bámultam is, amikor a Nemzeti Színházhoz kerültem, hogy külön öltöztető, fodrász, kellékes van. Gondolom, hogy az agyára megyek mindenkinek, de még ma is mindenbe beleszólok, mindenről tudni akarok. Ez egy régi, rossz beidegződés. Az amatőr együttesben megszokja az ember, hogy csak magára számíthat.

–Mikor derült ki, hogy nemcsak mint táncos, hanem rendkívüli adottságokkal rendelkezik mint énekes is?

–Zsiga, a táncegyüttes zenekarának a vezetője addig-addig hallgatta a hangomat a lánycsapatban, amíg kitalálta, hogy szólóénekesként is szerepeljek az előadásainkon. Azt mondta, erős, kemény, szép hangom van, pont olyan, amilyen neki kell. Ez azt jelentette, hogy a zenekari számok alatt, tehát amikor táncosok nem szerepeltek, én a színpad elejére álltam a zenészek közé, és énekeltem. Zenei képzettség híján hallás után tanultam meg minden dalt. Később olyan előadásaink is voltak, amikor már nem is táncoltam, csak énekeltem.

–A sikert sikerre halmozó lányt mégis kipenderítették a Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételi vizsgáján…

–A musical szakra jelentkeztem, és az utolsó, a harmadik rostáról kirúgtak.

–Az első pofont kapta az életében?

–Igen! Egyke, elkényeztetett édes kislány voltam, aki tizennyolc éves koráig burokban élt Dunaújvárosban. Rettenetesnek tartottam a főiskola épületét, az embereket, akikkel találkoztam, nagyon nem tetszett az egész. El is határoztam, hogy én ide soha többet be nem teszem a lábam. Érdekes egyébként, hogy annak az osztálynak, amelynek én is tagja lehettem volna, Csengeri Attila volt a húzóneve, és éppen vele számtalan produkcióban szerepeltünk együtt az elmúlt évek során. Amikor a dunaújvárosi együttes vezetője, Szögi Csaba Énekes Istvánnal megalapította a Közép-Európa Táncszínházat, természetes volt, hogy velük tartok. Megvallom őszintén, számomra elég nagy csalódást jelentett ez a munka, mert kiderült, hogy túlságosan profi körülmények között nekem már nem azt jelenti a tánc, nem vagyok képes annyira szeretni, mint Dunaújvárosban. Szögin és Énekesen kívül Markó Ivánnal, Györgyfalvay Katalinnal és Köllő Miklóssal dolgozhattam. Nem akármilyen névsor.

–És akkor jött Iglódi István!

–Táncos statiszta voltam néhány főiskolás lánnyal egy székesfehérvári előadásban, amit Iglódi István rendezett. Később a Várszínházban látott egy táncprodukciót, amiben kiszúrt magának egy lefátyolozott, démonikus figurát, akinek gratulált az előadás után. Akkor tudta meg, hogy azt a szerepet, ami annyira tetszett neki, én táncoltam. Nagy hatást gyakorolhattam a rendező úrra, mert a következő nyári produkciójába, a Csókos asszonyba is hívott Maris szerepére. A sors úgy hozta, hogy be kellett ugranom a címszerepbe, ami elég tisztességesen sikerült. Az operaénekesnek készülő Fonyó Barbi helyett aztán én kaptam meg Eliza szerepét a Nemzeti Színház My Fair Lady című előadásában. Pedig sok színésznőt hallgattak meg a meghívásos válogatón. Én az esélytelenek nyugalmával, mint a színház állandó vendégművésze, kötelező jelleggel mentem el a meghallgatásra. A darab rendezője, Sík Ferenc már nem élt, Gulyás Dénes volt a produkció zenei vezetője. Bács Ferenc, Sinkovits Imre és Agárdy Gábor partnere lehettem a fantasztikus sikert aratott musicalben. Előtte naponta gyakoroltam Gencsy Sárikával, a főiskola nemrég elhunyt legendás énektanárával. Annyira olajozottan ment minden, hogy szinte észre sem vettem, amikor közönség előtt kellett ugyanazt énekelnem.

–Érdekesen alakult a pályája: amit elért, azt nem akarhatta, mert előtte nem tudott róla, hogy ilyen megmérettetés elé állítja a sors. Ez jó vagy rossz?

–Nekem jó volt, hogy ilyen váratlanul kerültek elém a dolgok, mert nem voltam görcsös. Különös, hogy a magánéletemben sem jöttek össze azok a dolgok, amiket nagyon szerettem volna. Ha mondjuk nagyon tetszett egy fiú, akkor hanyatt-homlok elmenekültem előle, nehogy véletlenül tudomást szerezhessen róla.

–Félt a visszautasítástól?

–Megbénít a harc! Egyszerűen nem vagyok vizsgázó, versenyző típus. Dolgozni azt tudok, mint egy igavonó állat. Mondják, többre vihettem volna, ha nem ilyen a természetem, de vajon boldogabb lennék-e, ha nem a munkámra, hanem a körülményekre, a vetélytársakra figyelnék?