Hallható fotók és látható hangok

 Létezik-e modalitás a fotográfiában?

Suttogsz – ez a címe hat lengyel és magyar fotóművész legújabb tárlatának a budapesti Lengyel Intézet kiállítótermében. A címről gondolkodva Beke László, a kiállításról megjelent takaros füzet bevezetőjének szerzője azt állítja, hogy igenis létezik modalitás a fotográfiában, méghozzá két értelemben is. Egyrészt a tonalitás meghatározó ebben az esetben, amelyet a fotó felületének feketedési értékeivel lehet érzékeltetni, elképzelve őket egy fehértől feketéig terjedő skálán, másrészt a lingvisztika adhat segítséget abban, hogy kijelentőnek, felszólítónak, kérdőnek, feltételezőnek érzékelünk, minősítünk vagy határozunk meg egy adott képet, műalkotást. De mit mond minderről az egyik kiállító művész, Czeizel Balázs? Információelméleti megközelítéséből kiderül, hogy nemcsak az akusztikai közléseknek van hangja, hanem a képeknek is… „Egy kozmikus eredetű zúgás vesz körül bennünket, amelynek hullámaira nemcsak az énekesmadarak képesek ráhangolódni, hanem az ember is. A szférák zenéjéhez hasonlóan megfigyelhető a szférák fénye is. A Földre érkező sugárzás nagy része a fotoszférából, a Nap látható felszínéről érkezik. Az innen érkező fény hatására létrejön az őskép, amely talán egy lenyomat, egy sziluett, egy fotogram. Ez az őskép az ember tevőleges vagy passzív hozzáállása nélkül is létezik. A látványt nemcsak a szemünkkel látjuk, hanem a sötétben vagy lecsukott szemmel is érezzük, a létezés élményét erősíti fel bennünk.”

A hat fotográfus, Anita Andrzejewska, Czeizel Balázs, Detvay Jenő, Agnieszka Kaminska, Jowita Bogna Mormul és Szombathy Bálint alkotásai arra ösztönzik nézőjüket, hogy különleges módon a képek benne szülessenek meg. Maga a látvány csak olyan suttogás vagy fülbesúgás, olyan apró, szerényen háttérbe húzódó fogódzó, amely csak emlékeztetni igyekszik egy érzésre, a lélek legmélyén őrzött képre. Szemlélője ezért gondolhatja úgy, hogy ezeket az alkotásokat mintha már látta volna valahol.