Szentpéteri Csilla és a szórakoztató művészet

Furcsa, de a magyar közönség csak azután ismerte meg Szentpéteri Csilla zongoraművésznőt, amikor hét évvel ezelőtt valami egészen új, izgalmas dologba fogott: kísérletet tett a szórakoztató művészet megalkotására. Hét éves korától zongorázik. Huszonegy évesen már tanított, huszonöt éves korára pedig bejáratos lett a leghíresebb európai hangversenytermekbe. Olyan mesterei voltak, mint Cziffra György, Solti György vagy Vásáry Tamás.

– Látványos nyitása a szélesebb közönségrétegek felé érdekes módon párhuzamosan fut egyre elmélyültebb, felelősségteljesebb, áldozatosabb munkájával. Kisfiának, Kristófnak is éppen ebben a sok változást hozó időszakban adott életet…

– Igen, egyszerre két gyerekem született, egy valóságos, Kristóf, és egy virtuális, az első lemezem.

– Több interjúban említette már, hogy Kristóf születése gyökeresen megváltoztatta az életét. Külső szemlélő számára pedig úgy tűnik, hogy éppen azóta pörögtek fel igazán az események a pályáján! Hogy lehetséges ez?

– Mindig is erre vágytam, hogy anya legyek. Attól a pillanattól, hogy édesanya lettem, a harmóniára törekedtem. Kicserélődtek a sejtjeim. Más emberré váltam. Megkomolyodtam. Például gondolkodni kezdtem azon, hogy mi történik a mérleg másik serpenyőjével, ha én valamit beleteszek ezen az oldalon. A zenei pályámon fölfedezett új út okozta a legtöbb fejtörést számomra. Féltem, hogy a blamálás, az irigykedés, a kicsinyesség, a sznobság erősebb lesz, mint az én szándékaim, hogy kortól, nemtől, felekezettől, bőrszíntől függetlenül huszonkét zenésszel, óriási látvánnyal, fantasztikus technikával, sportcsarnokokban repítsem el a Zongorabolygóra a közönséget. Éreztem, hogy ez a döntés nagy változást fog hozni az életemben, és bátorság kellett hozzá még akkor is, ha tudtam, hogy ez a zene az olaszoknál vagy a franciáknál őrült siker. Nem tudtam, hogy megvan-e a kellő tolerancia a magyar közönségben az új befogadására, hogy az uniós csatlakozással valóban fel tudtunk-e nőni európai szintre. Mi lesz, ha nem tetszik a közönségnek? Hagyjam el az országot? Mindent feltettem erre a kísérletre, de azonnal hozzá kell tennem, hogy olyan családi háttér mellett, amelynél nincs fontosabb számomra. Azzal bíztattam magam, hogy ha koldusbotra juttat az Úr, ezzel a két emberrel, a férjemmel és a fiammal még a kukázást is vállalom.

– Számított ekkora sikerre?

– Nem, bár reméltem, hogy sokan fogják szeretni ezt a zenét, de a közönség fogadtatása minden várakozásomat felülmúlta. Fantasztikus rajongótáborral büszkélkedhetem. Folyamatosan olyan e-maileket kapok, bárhol, ha találkozunk, úgy szólnak hozzám azok, akik hallották a lemezeimet, hogy érzem a szeretetüket. Ha elbizonytalanodnék, hitemben, zenémben megerősítenek. A szeretetük kötelez. Igyekszem is minden egyes koncertemre úgy felkészülni, hogy a maximumot tudjam nyújtani. Végül is a művész a közönségtől kap vissza mindent, értük, nekik köszönhetően létezik. Megérdemlik azt a rengeteg lemondást, áldozatot. Ezt a hatalmas munkát csak ilyen áron lehetséges végezni. Imádják, hogy vidéki lányként, sztárallűröktől mentesen el lehet beszélgetni velem, hogy nekem a hobbim, a foglalkozásom és a hivatásom is a zene. Az is része a sikernek, hogy elég széles hidat építettem a színpad és a nézőtér között, azaz a történeteimmel, amiket elmesélek koncert közben, megteremtem az átjárhatóságot, közelebb tudom vinni a zenét a közönséghez. Nem szeretem a fetisizálást, a hűvös távolságtartást, azt szeretem, ha az érzelmeink láthatóak rajtunk, mert emberek vagyunk mindannyian. Megvalósítottam, amit szerettem volna, de szerencsére a tanulási vágy még él bennem tovább. A saját utamat járom, keresem, de rengeteg tanulnivalóm van még. Nem akármilyen zenészekkel játszom, a rock, a dzsessz, a latin zene legjobbjaival. Iszonyú kemény és rengeteg munka, hogy azt tudjuk megmutatni a közönségnek, ami a lelkem legmélyén született meg. Aki gyerekjátéknak véli a gitárokat, vonósokat, ritmuseszközöket kitalálni és megszerkeszteni egy saját hangulatai, tapasztalatai, novellái alapján készült szerzeményéhez a számítógépen, azt el kell keserítenem, mert ez a számítógépes zenei guruk szerint is óriási feladat. Ha hihető, ha nem, könnyebb volt a klasszikus zeneszerzők műveit interpretálnom a Zeneakadémia nagytermében, mint a lemezbemutató koncertemet megtartanom ugyanott.

– Ennyit a „könnyű” pénzkeresésről és a „könnyű” sikerről, pedig valamikor, ha jól tudom focista vagy motorversenyző akart lenni…

– Amikor a szép barna pianínó begördült a lakásunkba, még valóban focista vagy motorversenyző akartam lenni. A kezdet kezdetén, hat éves korom táján egyáltalán nem szerzett örömet a zongorázás, nem jelentett semmiféle zenei élményt. A makói szakközépben, amely intézmény vezetője apám volt, és ahol vele laktam, állandóan buliztak a fiú haverjaim. Nem csoda, hogy a zongorázás helyett velük akartam tartani. A dackorszak, amely a szüleim válása miatt alakult ki bennem, még élesebben megmutatta, hogy milyen ember vagyok, leszek valójában. Renitensnek tartottak, aki nem akar beilleszkedni. Mindig megmondtam, amit gondolok. Nem akartam szolgalelkűen különböző diktátoroknak engedelmeskedni, a saját magam ura akartam lenni. Nem tetszett, hogy József Attila versét például csak úgy lehetett értelmezni, ahogy a tanár elvárta. Miért ne juthatna eszébe róla valakinek valami más is? Rettenetesen utáltam szigorú szabályok börtönében élni. Miért ne tarthatnánk a biológia vagy a történelem órákat a természetben? – tettem fel a kérdést. Gyűlöltem, ha valamelyik tanár elvette a szünetet tőlünk, mert tovább tartotta az órát. Ha a másnapi versenyem miatt, ahol zongoráztam, felmentést kértem torna alól, söprögetni küldtek az udvarra. A hangadók sanyarú sorsa, hogy kevés sikert aratnak, annál több beírást vihetnek viszont haza az ellenőrző könyvükben.

– Igaz, hogy remek süteményeivel vette le a lábáról a zongoratanárnő?

– Tüneményes zongoratanítónénim diós sütivel és meleg teával várt. Minden zongoramű „történetét” elmesélte. Tőle tanultam, hogy „láttatni” kell a zenét. Két kínkeserves év múlva, amikor már tudtam annyira zongorázni, hogy megérinthettek a zenék, kezdtem élvezni a dolgot. Kiderült, hogy minden versenyt megnyerek, amin elindulok. Ez már tetszett. Ez azt jelentette számomra, hogy elismerik az akaratomat, mert én bátran, kitartóan, szenvedéllyel nyerni akartam! Nem okozott számomra meglepetést, amikor felvettek a konziba, ahol szintén fantasztikus zongoratanárnőtől tanulhattam.

– Ilyen előzmények után érthetetlen, hogy nem érezte jól magát a Zeneakadémián!

– A Zeneakadémiára a tizennyolcadik születésnapomon vettek fel. Naponta elsőként érkeztem és utoljára mentem haza. Nem jártam buliba, diszkóba, nem ittam, nem cigiztem. Egyetlen voltam, aki elbeszélgettem a takarítónénikkel, a születésnapjukra még csokit is vittem. Legfontosabb tapasztalatom az volt, hogy a zongorista saját egyénisége egyáltalán nem játszik szerepet az eljátszott művek értékelésében. Hát hol vagyok én az egészből?! Sok kérdést tettem fel magamnak, de válaszokat nem kaptam.

– Mi tartotta meg a pályáján?

– Ahhoz a zenei alázathoz, amely feltétlenül szükséges a munkámhoz, furcsa módon a hitemen keresztül jutottam. Egy évig éltem ösztöndíjasként Rómában, és az Akadémia ablakából, amely ötven méterre van a Szent Péter tértől, egész nap láttam a bazilikát. Felnőtt fejjel keresztelkedtem meg, és azóta eszerint élek. Az élet legnagyobb kérdéseire csak a hit ad megnyugtató választ.