Horgas Eszter hangok mögötti világa

Világhírű fuvolaművésznőnk újabb mérföldkőhöz érkezett

Nem túlzás azt állítani, hogy Horgas Eszter jelenleg a világ legismertebb fuvolistája. Olyan előadások fűződnek nevéhez, mint a Sportaréna teltházas Carmenje, a Mária – Égi szerelem, amellyel beutazták a világot, a Négy Évszak, vagy a Carmen folytatása, a nemrég bemutatott Ő és Carmen. A televízióban is látható, fantasztikus sikert aratott előadással egy időben került piacra Hangok mögötti világom címmel naplószerű, remek fotókkal illusztrált könyve, amelyben az anyaságról, a szerelemről és a művészlétről vall a rá jellemző őszinteséggel.

– Nagyszülei köztiszteletben álló orvosok, közéleti személyiségek voltak. Barátaik közül olyan ismert nevek keresték fel őket rendszeresen, mint Mészöly Miklós vagy Eörsi István. A jó hangulatú találkozásokból sikerült valamit profitálnia az unokáknak is?

– Olyan igazi, színes, serkentő, művészetszerető családba csöppentem. Meg sem kellett fogalmazni az elvárásokat, mert ebben a légkörben teljesen természetes volt, hogy amibe belefog az ember, azt teljes erőbedobással teszi. Ez a dolgom – gondoltam, amikor a Zeneakadémiára kerültem. A sok izgalmas, okos, klassz ember, akikre két-három éves koromtól emlékszem, teljesen elvarázsoltak, és ugyanilyen hatással voltak a három testvéremre is. Ha a fuvola a kezembe kerül, megkövetelem magamtól, hogy a legmagasabb szinten játsszam rajta, még akkor is, ha otthoni gyakorlásról van szó.

– Mikor érzékelte először, hogy nemcsak híres emberekből, nagy művészekből áll a világ?

– Jóval később tudatosodott bennem, hogy milyen nagy kiváltság, hogy zenész lehetek. Azt azonban, hogy ez igazi csoda, sőt mágia, csak még később, 1999-ben Londonban, indiai zenészeket hallgatva kezdtem kapizsgálni. A Forrás Kamarazenei Műhellyel jártunk Angliában, ami gyökeres fordulatot hozott az életembe. Az indiai zenészek koncertje rádöbbentett, hogy mennyiféle dolog van, amit mind-mind megmutathatnék magamból. Pánikba estem: ezután egész életemben azt a néhány fuvolára írt művet fogom játszani, amit a zeneirodalom kínál számomra?! Ez vagyok én, semmi több? Vajon miért húzok fekete bőrnadrágot magamra koncert után? Nem ugyanolyan érvényes Horgas Eszter ez is, mint a törékeny színpadi? Teljesen világos lett számomra, hogy nem akarok örökké ez az angyali fuvolista lenni, aki addig voltam.

– Ezért kereste olyan zenészek, alkotóművészek társaságát, mint Tony Lakatos vagy Vukán György?

– Igen, mert úgy éreztem, hogy kinyílik számomra a világ, mindenről beszélhetek végre a zene nyelvén. Ehhez nem is valami múzeum fuvolahangját kell keresgélnem, hanem élnem kell a lehetőséggel, hogy ma már egész másképp, a mai kor technikájának és igényeinek megfelelően képes megszólalni ez a hangszer. A közös munkák eredményeképpen új művek egész sora született, hamarosan a duplájára nőtt a fuvolairodalom. Sikerült megteremteni azt a műfaji átjárhatóságot, ami a zenét szeretők több rétegének is nagy örömet szerez. Kiderült, hogy a dzsessz és a klasszikus zene egyáltalán nincs olyan messze egymástól, mint ahogyan azt sokan gondolták korábban. Zene van.

– És akkor ellopták a fuvoláját!

– A halálos rémület után választ kellett adnom magamnak több kérdésemre. A fuvolámmal együtt voltam én kerek egész, vagy képes vagyok létezni nélküle is? Tudok-e egyáltalán „idegen” hangszeren játszani? Ki vagyok? Milyen úton kell elindulnom? Van-e út, ami csak az enyém? A válasszal iparkodnom kellett, mert a két lányom gondozása – a legrosszabbkor – a nyakamba szakadt, és talpon kellett maradnom anyagilag is, mint gyermekeit egyedül nevelő anya. Azokban a hónapokban, 2002 telén, minden éjszaka a Carmenről álmodtam. Olyan valóságosan és kézzel foghatóan, hogy fel kellett kelnem, és le kellett írnom mindent. Amikor egy vastag kis füzetemet teleírtam a jegyzeteimmel, rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű dolog beállítanom vele valakihez. Mit gondol rólam? Felnőtt nő két gyerekkel, és teleír egy füzetet az álmaival, ráadásul azt hiszi, hogy ennek bármiféle köze lehet a valósághoz? Mit szól az egyik legnagyobb gitáros világsztár, Al Di Meola a felkérésemhez?

– Bizony sokan azt hitték, rosszul látnak, amikor a Papp László Budapest Sportaréna plakátján együtt olvasták Al Di Meola és az ön nevét, hiszen őt vita nélkül a világ három zseniális gitárosának egyikeként tartják számon. Mi módon sikerült az Amerikában élő világsztárt meggyőzni arról, hogy neki éppen egy kelet-európai produkcióba kell beszállnia?

– Elképesztő számomra is a történet! A Carmenre készülve azonban eszembe sem jutott, hogy ne a legnagyobbak egyikével játsszuk el kicsit másképpen a jól ismert történetet. Miért ne dolgozhatnánk együtt, ha jó a produkció, ha tudunk egymásnak nyújtani valamit? Az előadás szinopszisával és néhány zenei részlettel megkerestük Meola ügynökségét, és – ma már tudom, hogy nem is történhetett másképp – megragadta az elképzelés. Lemezeimet, fotóimat kérte, s ahogy megérkezett hozzá, már másnap üzent: „Akarom csinálni!” Egy operaházi fellépésen találkoztunk először személyesen. Ahogy megláttam fekete csizmában, bőrnadrágban, azonnal tudtam, hogy közünk van egymáshoz, dolgunk van egymással. Már az első próbán úgy éreztük, mintha ezer éve együtt muzsikáltunk volna. Jó együtt zenélni. Úgy szeretjük egymást, mintha előző életünkben testvérek lettünk volna. Talán ez a magyarázata annak, hogy nemcsak a saját világát, erős kisugárzását, ritmusait, ösztönös muzsikáját tudja hozni, hanem alkalmazkodni képes az én produkcióimhoz is. Hihetetlenül kultúrált, nagy tudású zenész. Elindultam hát azon az úton, ahol a múltat új alkotásokkal sikerült átemelni a jelenbe. A Mária – Égi szerelem vagy a Négy Évszak szintén a múlt és a jelen összetükröződése.

– A Carmen után azonban nem kapott segítséget az álmaiban!

– Megrémültem: nincs súgás, nincs többé áldás a munkámon? Szerencsére nem így történt. Az angyalok rátettek az utamra, végigmenni viszont nekem kell rajta! Csodálatos élményekkel ajándékoz meg, de nagyon nehéz ez az út. Rengeteg töprengés, tépelődés, gondolkodás, utána olvasás előz meg egy-egy produkciót. Szakmailag óriási kihívás, hogy „beszélnem kell”, személyeket kell megidéznem a hangszeremmel. Új hangokat kell találnom ahhoz, hogy vissza tudjam adni például Mária örömét, fájdalmát, fia születését, majd pedig a kereszthalálát, azt a végtelen szenvedést, amit egy anya érez, ha elveszíti egyetlen gyermekét.

– Vivaldi közönsége még tudta, hogy a zene beszél, a szerző mondanivalóját nemcsak sejteni, érezni, hanem érteni is lehet!

– Vivaldi részletesen beleírta a Négy Évszak című művébe, hogy mi történik éppen, amikor például a Tél című tételt hallgatjuk. Ül a család a szobában a kellemesen duruzsoló tűz mellett, miközben a jég veri kint az ablakot, és eszeveszetten ugat a kutya. Ha ezt a „mesét” nem tudnánk hozzá, csodálkoznánk rajta, hogy Vivaldi miért akar ilyen ordenáré hangokat kicsalogatni a brácsából? Ha olyan koncerten szerepelek, ahol szólni tudok a közönséghez, el szoktam mondani Vivaldi „hangulatjelentéseit”. A hallgatóság nagyon hálás, mert ha érti, sokkal jobban élvezi a zenét. Még egy dolog lett teljesen nyilvánvaló számomra a sok-sok koncertem során: nem igaz, hogy az előadóművésznek el kell bújnia a szerző mögött! Annak a művésznek, aki itt és most előad valamit akár egy korszakalkotó zseni művéből, a saját egyéniségét is hozzá kell adnia, különben nem hangversenyteremben, hanem múzeumban érzi magát a hallgató.

– Valahol azt olvastam, hogy önző szempontok vezették annak idején a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolába tanítani. Szuperprodukciók fűződnek a nevéhez, mégis mindig a tanulás fontosságáról beszél…

– Nem mégis, hanem éppen ezért beszélek a tanulás fontosságáról! Fantasztikus dolog újra tanulni! A tanítás alkalmával ugyanis újra tanulhat az ember, márpedig erre minden művésznek nagy szüksége van. A tanítványaim ott ülnek a koncertjeimen. Rengeteg gyakorlás, kísérletező kedv nélkül nem tudnám hitelessé tenni a zeneórákon elmondottakat, nem tudnám a megfelelő hangokat megszólaltatni, hangszíneket megtalálni a hangszeremen.

– Elfogadják a tanítványai?

– Több mint tizenöt éve már, amikor egy tanár éppen nyugdíjba ment, szóltak nekem, lenne-e kedvem tanítani a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában. Az idők során kiderült, hogy nagyon közel áll hozzám a tanítás. Eljött az ideje, hogy a tanítási módszeremről is írjak valamit, mert úgy tapasztalom, értékelik a növendékeim. Nálam az improvizáció nem ismeretlen fogalom, külön órán tanuljuk a színpadi jelenlétet, és más műfajokba is kedvünkre elkalandozunk, nem korlátozzuk magunkat semmivel, nem zárjuk magunkat a „komolyzene” elefántcsonttornyába. Figyelembe kell venni, hogy ezek a gyerekek a mában élnek, nem lehet, és nem kell kimetszeni őket ebből a világból. Anna és Lili, a lányaim időnként féltékenykednek is, hogy jobban szeretem a tanítványaimat, mint őket. Persze ez badarság, de az igaz, hogy érzelmi beállítottságú vagyok. Azoknál az embereknél, akiket nem tudtam elfogadni annak idején, egyszerűen leblokkolt az agyam. Hogyan tudnám megnyitni a tanítványom lelkét, ha képtelenek lennénk elfogadni egymást?!