Oltár mellől az operaszínpadra

Kürthy András: nem halhat ki a mániákus, zeneőrült mag a közönségből!

Kürthy András operarendező Kínától Amerikáig megfordult minden jelentős helyen, ahol kedvenc műfajában tüsténkedhetett, az elmúlt évtizedek legnagyobb tenorjának, Luciano Pavarottinak közvetlen munkatársai közé tartozott, mindent megtett annak érdekében, hogy főtitkárként, majd műsorigazgatóként a Magyar Állami Operaházat felemelje a világ legnagyszerűbb intézményei közé, rajta kívül álló okok miatt tudásának, tapasztalatainak kamatoztatására a Kolozsvári Magyar Operában nyílt lehetősége. Jelenleg az előadásait a Gödöllői Királyi Kastély barokk színházában bemutató Opera Viva Stúdió művészeti vezetője.

– Elárulta: szoros összefüggést lát gyerekkori ministrálásai, sőt „misézései” és az operaszínpadi tevékenysége között. Hogy is van ez?

– Keresztapám szervita szerzetes volt, jó néhányan emlékeznek még rá Makkosmárián. Korán érdekelni kezdtek az egyházi dolgok. Annak ellenére, hogy akkoriban latin nyelven folytak a szertartások a katolikus templomokban, már három éves koromtól bátran ministráltam egyedül. Meg is engedték, hogy ilyen fiatalon elsőáldozó lehessek. Édesanyám, nővérem az alapításának négyszázadik évfordulóját idén ünneplő angolkisasszonyoknál (Congregatio Jesu) végezte iskoláit. Tudni kell, hogy 1948-ban, a szerzetesrendek feloszlatásakor kereken négyszázharminc angolkisasszonynak kellett elköszönnie közel hatezer tanítványától, kisdiáktól, középiskolástól és tanítóképzőstől. Családunk befogadott egy hetven év körüli nénit a megszűntetett rendből. Sokat tanultam tőle. Mariska néni más volt, mint a szüleim. Ma is előttem van, ahogy almát vesz le a szekrény tetejéről, és odaadja nekem. Vagy ahogy megsimogat. Nem tudom máshogy fogalmazni: az érzelmi kultúrámat neki köszönhetem. A verőcei egyházi szeretetotthonban halt meg. Kétségbeestem, amikor elköltözött tőlünk, pedig én kaptam meg a szobáját.

– Amelyből valóságos templomot csinált!

– „Miséztem”, de nagyon komolyan vettem. Miseruhám volt, kelyhem, minden „kellékem”, ami egy mise bemutatásához szükséges. Későbbi színpadi munkámban ez meghatározó volt. Meggyőződésem szerint egy operaelőadást éppúgy nem lehet félvállról venni, mint a szentmisét.

– Mikor került közelebbi kapcsolatba a zenével?

– Édesapám sokszor hallgatott zenét, és én természetesen ezt a másik szobában hallottam. Operabérletünk volt, és zeneakadémiai koncertekre is jártunk. Hat éves sem voltam, amikor a rádióközvetítések alkalmával az elmondott történeteket már sikerült elhelyeznem a zenében. Fuvolázni is tanultam, de a szolfézs nem ment. A Váci utcai zeneibe jártam, de mivel mutálásom miatt nem lehettem az iskolai kórus tagja, a zenetörténet felé kezdtem kacsingatni. A Piarista Gimnáziumba egyértelműen az egyházi kötődéseim miatt mentem. Jelenits István osztályába kerültem. Még kifogtam a „nagy generációt”, azokat a híres, hatalmas tudással és pedagógiai tapasztalatokkal rendelkező tanárokat, akik szívesen és nagy szeretettel tanították a diákokat. Gál István, a melegszívű, humánus történelem-latin tanárom például pont a problémák fölmerülésekor elsőként próbált segíteni a megoldásban. Élveztem a színpadi jelenetekkel tarkított osztályrendezvényeket, farsangi esteket. Néhány barátommal operaelőadásra készültünk, magánúton szolfézst tanultam. Gimi után jogra jelentkeztem, de nem vettek fel. Elvégeztem az ELTÉ-n a magyar-könyvtár szakot. Aztán Olaszországban vettek fel egy zenei konzervatóriumba, de nehezen mehettem ki tanulni, mert a nővérem elhagyta az országot 1949-ben. Szakdolgozatomat a Ricordi Kiadó történetéről írtam, amelyhez helyszíni kutatásokra is feltétlenül szükség volt. Zenei, zenetörténeti és színházi tanulmányokat folytattam Rómában és Milánóban. Később, 1984-ben a Ricordi Kiadó történetének további kutatására, valamint a 19. századi olasz-magyar zenei kapcsolatok feltérképezésére ösztöndíjat nyertem. A milánói Scala Múzeum elképesztő kincseit tanulmányozhattam. Liszt és Goldmark kéziratokat találtam, láthattam Verdi összeszáradt gyerekkori spinétjét… Akkor éreztem meg, hogy nem vonhatom ki magam soha többé ebből a világból. Hazatérve félállásban rendezőasszisztensként dolgoztam a Magyar Állami Operaházban, és szerkesztőként az Akadémiai Kiadónál. A Scala-ösztöndíjnak köszönhetően olyan előadásokat láthattam, mint a Riccardo Muti-féle Bolygó hollandi, vagy Zeffirelli Stockhausen rendezése. Petrovics Emil arra kért, hogy legyek az Operaház főtitkára, az igazgatóság tagja. Sajnos a dolgok nem úgy alakultak az intézményben, ahogy kívánatos lett volna, pedig a rendszerváltás elvben lehetőséget teremtett a világ legnagyobb operaházaival, fesztiváljaival való együttműködésre, de nem mindenki akarta így. Felmondtam, és 1992-től szabadúszó lettem. A Kolozsvári Magyar Operában rendeztem tíz éven keresztül, közben pedig a Luciano Pavarotti koncertjeit – beleértve a hisztérikus világsikert arató három tenor hangversenyeket – szervező Rudas Tibor, a kaliforniai Rudas Theatrical Organization munkatársa lettem. Felejthetetlen élmény volt az 1994-es, Los Angeles-i koncert, amelynek három magyarja is volt, mert a látványtervet a kiváló díszlettervező, Székely László készítette.

– Nyolc éve abbahagyta a kolozsvári munkát, három éve pedig elváltak útjai Rudastól is.

– Kolozsváron sajnos egyre kevésbé sikerült az előadások alapvető feltételeit megteremteni. Fájó szívvel távoznom kellett. Rudas lassan kilencven éves, elköszöntünk egymástól. Pavarottival azért szűnt meg a közös munkám, mert a Kreml nagytermében 2003-ban tartott koncertje már nem úgy sikerült, ahogyan az elvárható lett volna tőle. Amikor a moszkvai koncert előtt belenéztem a szemébe, megrémültem. Bizonytalan volt, az idegei felmondták a szolgálatot. Súlyos magánéleti gondjai gyötörték, amelyeknek szerintem döntő szerepe volt a hasnyálmirigyrákja kialakulásában. Felmondtam.

– Négy évvel ezelőtt pályázott az Operaház igazgatói székére, de nem ön lett a befutó.

– Szakemberek mondták, hogy jó pályázatot tettem az asztalra, de úgy látszik, akkor még nem jött el az ideje. Nem kis meglepetésemre az Operaház jelenlegi törekvései nagyon hasonlítanak az én pályázatomban szereplő elképzeléseimre. De nem tétlenkedem! A három éve létrehozott Opera Viva Stúdió, amely a Gödöllői Királyi Kastély barokk színházában tartja operaelőadásait, fő céljának tekinti, hogy olyan előadásokat és hangversenyeket hozzon létre, amelyekben a már befutott művészek mellett elsősorban kiváló tehetségű Közép- és Kelet Európai, Kárpát-medencei és azon túli fiatalok kapnak méltó szereplési lehetőséget. Ma, amikor egyre nehezebb a művészi munkához megfelelő feltételeket teremteni, különösen fontos, hogy legyenek olyan művészképző műhelyek, operastúdiók, amelyekben nem a tartalmatlan siker és pénzhajhászás, de nem is a befelé forduló, a közönségnek hátat fordító művészetfelfogás az uralkodó. Az operastúdió nem kevésbé fontos célja, hogy produkcióinkban együtt mutassuk be Közép- és Kelet-Európa legtehetségesebb fiatal operaművészeit, zenészeit, mert hiszünk abban, hogy ezzel nem csupán a zeneművészet legszebb hagyományait ápoljuk, hanem közelebb hozzuk egymáshoz e sokat szenvedett régió népeit is. Az Opera Viva 2005-ben bemutatta Mozart Don Giovanni című operájának rövidített változatát. Az előadást a budapesti Olasz Intézettel együttműködésben hoztuk létre, a budapesti bemutatóra is e reprezentatív helyszínen került sor. Az Opera Viva Stúdió a 2006-2007. tanévben kezdte meg működését. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a fiatalokba építsem az operajátszás szeretetét. Tudom, hogy az operaszínpad, a hangversenyterem, a színház már rég megszűnt a művészetek szentélye lenni. A jegyek hihetetlenül drágák. Kiszorulnak az operából a fiatalok és az öregek. Más kérdés, hogy a fiatalok irányítás és segítség nélkül soha nem fognak operába járni. Amerikában mániákus, úgynevezett színházi pedagógusok munkálkodnak a legkisebb társulatnál is. Járják az oktatási intézményeket az óvodától az egyetemig a különböző életkoroknak megfelelő programjaikkal. Elég egy pár énekes, egy zongorista, gyakran csak egy videofelvétel, és közelebb hozzák a diákokhoz operaházuk készülő bemutatóit. Nagyon szeretném, ha nemcsak Amerikában lennének ilyen emberek. Ez nem pénzkérdés, hanem odafigyelés és lelkesedés kérdése. Nem arról van szó, hogy a fiatalok elfordultak volna a művészetektől, és ezen belül az operától. A művészeti alkotásokat meg kell ismertetni a fiatalsággal, hogy értékelni tudják. Fontos feladat ez! Ettől függ, hogy milyen emberré válnak a következő generáció tagjai. Egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan állnak hozzá az emberiség több évezredes kulturális hagyatékához.