Oberfrank Pálnak volt kitől tanulnia otthon és az iskoláiban is

Oberfrank Pált a színházkedvelők a Vígszínház előadásaiból ismerhetik, hiszen második diplomájának megszerzése, 1991 óta az egyik legnépszerűbb teátrumunk tagja volt egészen az elmúlt évad végéig. Beszélgetésünk során kiderült, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok is egy színművész életében annál, mint hogy az ország ismert és elismert társulatához tartozzon.

– Az Oberfrank család hagyománytisztelő, különös érzékenységgel bíró, sőt több tagja esetében művészi hajlamokkal rendelkező família. Ez áldás vagy átok egy fiatalember számára?

– Csak egy példa: nagyapám, apám, bátyám Ferencek, mert ez nem is történhetett volna másképp. És mindannyian a többi ember iránt felelősséget érző, adakozó, nyitott, segítőkész férfiak. Nagyapám a Nagydiófa utcában lakott a második világháború idején. Amikor a tetőszerkezetbe bomba fúródott, amely szerencsére nem robbant fel, felment érte a padlásra, és maga hozta le, hogy a félelmetes szerkezet nehogy bárkiben is kárt tehessen. Teljesen magától értetődő módon zsidóknak segített, mert úgy érezte, hogy az ártatlanul üldözöttek mellé kell állnia. De a munkahelyén, az Állami Pénzverdében, ahol ezüstműves volt, úgy emlékeztek rá kollégái, hogy mindenkihez tudott mindig egy-egy jó szót szólni. Úgy látszik, ezek a tulajdonságok öröklődnek, és fel sem merül a kérdés, hogy áldás vagy átok ez a családi hagyomány: mindannyian úgy érezzük, hogy ezen az úton kell tovább mennünk. Géza nagybátyám zenei szenvedélyéről, karmesteri tehetségéről tett tanúbizonyságot, s Péter öcsém szintén nagyszerű karmester és zongoraművész. Feri bátyám a rendszerváltás idején aktív résztvevője volt a kerekasztal tárgyalásoknak, később belekóstolt a profi politizálásba is. Én mint színész kerültem be valamennyire a köztudatba.

– A születése utáni években a francia kultúra vonzásában élt az egész család.

– Édesapám Brüsszelben dolgozott egy kereskedelmi kirendeltségen. Három éves voltam, amikor haza kellett költöznünk: valaki jelentette, hogy vasárnaponként templomba járunk. A francia kultúra szeretete meghatározó lett a négy Oberfrank-fiú számára. Édesapámtól tanultuk meg a nyelvet.

– Ahogy az elsőszülött fiúnak Ferencnek kell lennie a családban, ugyanúgy fel sem merült, hogy ne a Piarista Gimnáziumban szerezzék meg alapismereteiket a gyerekek?

– Nagybátyáim és édesapám is a piaristáknál tanultak. Édesapám az államosítás miatt már az Eötvös Gimnáziumban érettségizett.

– Mivel tudtak a piarista tanárok olyan mély nyomokat hagyni tanítványaik emlékezetében, hogy később szinte mindannyian nagy tisztelettel és szeretettel hivatkoznak a tőlük kapott útravalóra?

– Erős gimnázium volt, kemény tanárokkal. Csak azt tudom ismételni, amit már egy interjúban megfogalmaztam. A mai napig bennem él a gimnázium szellemisége, értékrendje. Belénk tápláltak egy hiten alapuló gondolkodásmódot, közösségi érzést. Ebből ered az egymásért való felelősségvállalás és ragaszkodás a morális értékrendhez. Fontos, hogy a tanuló ugyanazokkal az értékekkel találkozzon az iskolában, mint otthon. De nemcsak a lélek gondozásával foglalkoznak, hanem összpontosítanak a tettekre is.

– Sokan mondják, hogy a piarista színpad akkor élte fénykorát, amikor a Mikszáth téri gimnázium falai között tanult!

– Régen nagyon híresek voltak a jezsuita, a piarista és a minorita iskoladrámák, a rendi, iskolai színjátszás. A mi diákszínpadunkat osztályfőnököm, Takáts Ervin magyar-orosz szakos tanár vezette, akinek sikerült újra életet lehelnie ebbe a műfajba. Régen főleg moralizáló színjátékokról volt szó. Én is játszottam a Botfalvai, a Tornyos Péter című iskoladrámákban, Sumonyi Zoltán Pázmány című darabjában. Legemlékezetesebb előadásunk Sík Sándor István király című drámája volt, amelyben a címszerepet játszottam el.

– Igaz, hogy hatalmas sikerei ellenére sem mert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezni?

– Nem tudtam, mi szeretnék lenni! Biztos ami biztos, elvégeztem a Külkereskedelmi Főiskola áruforgalmi szakát francia-angol tagozaton. Misztikus, titokzatos világnak tartottam a színházat. Ideális esetben a színház több mint egy munkahely. Sajnos ma a szakralitás hiányával szembesülhetünk. Azoknál a művészeknél is, akiket mesterünknek tartunk, tapasztalhatjuk a profanizálódás jeleit. Valamikor a színpad templom volt, a takarásban nem lehetett fütyülni, enni, dohányozni, kedélyesen beszélgetni, civilként, kívülállóként viselkedni. Manapság minden értékünket profanizálják. Nagyon rossz, hogy a színházi lét, maga a kultúra az anyagiak függvényévé vált.

– Ezért döntött úgy, hogy közel két évtized után kilép a Vígszínház társulatából?

– Szerencsésnek mondhatom magam, hogy főiskolai osztályfőnököm, mesterem, Marton László színházába kerülhettem a második diplomám megszerzése után. De egyre erőteljesebben éreztem, hogy mekkora felelősség nyomja a vállát annak, aki a színpad deszkáira lép. Kötelességemnek érzem, hogy jót kell csinálnom, hinnem kell abban, hogy érdemes és csodálatosan szép dolog élni, hogy felemelő, gazdagító, továbbvivő élményekkel ajándékozhassam meg a közönséget. Ahogy a gimnáziumban tanultam, az emberek jelek egymás számára. A művészek még nagyobb jellé akarnak válni. A színházban vagy a médiában szereplők nem mindegy, hogy mit képviselnek, mit mondanak, milyen darabban, milyen műsorban láthatja őket a közönség. Megdöbbentő például a reformkor dokumentumait olvasva, hogy mintha még mindig ugyanazokért a célokért, eszmékért kellene harcolnunk! A problémák azonosak, csak a szereplők nevei változtak. Az lehet az érzésünk, hogy a magyarság szervezett birkává idomítása folyik. Hatalmas felelőssége van minden tanárnak és minden szülőnek is, mert nem mindegy, hogyan neveljük a gyerekeinket, milyen példát mutatunk a felnövekvő nemzedék számára.

– Ezért járja verses műsoraival az országot, sőt újabban két izgalmas vállalkozásnak is fontos szereplője.

– Nagykovácsiban, ahol lakom, elképzelhetetlen, hogy valaki magára csukja az ajtót, mert nem akar részt venni a falu közösségi életében. Teaház van, ahol kellemes beszélgetésre jöhetnek össze az emberek, református, katolikus és művészeti körök, baráti társaságok működnek. Óriási igényt érzékelek az emberek részéről arra, hogy olyan szerveződések jöjjenek létre, amelyek a rendszerváltás előtt elképzelhetetlenek voltak. A régi polgárokat eskü kötelezte arra, hogy ahol élnek, minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy betölthessék a sors által rájuk mért szerepet. Feleségemmel, Juhász Róza színésznővel és néhány barátunkkal megalapítottuk a Nagykovácsi Nemzeti Színház társulatát. Aki ismer, tudja, hogy nem karriervágy hajszol előre, nem ádáz, megszállott politikai célok vezetnek, nincs semmiféle fenekedés bennem, mindössze szép élményeket szeretnénk szerezni egymásnak és a közönségnek. A helyi társulat gondolata abból kerekedett ki, hogy három éve Róza huszonnégy civil szereplővel megrendezte a Szent Johanna című darabot. Sofőr, képviselő, diák, gyerekek vetették bele magukat óriási lelkesedéssel a munkába. Hihetetlen vállalkozás volt, de ugyanilyen hihetetlen nagy sikert is aratott. Tavaly nyáron Pállya István piarista szerzetes Holberg egyik művéből 1768-ban készített iskoladrámáját játszottuk Róza rendezésében, a Ravaszy és Szerencsést. A darabot a Nagykovácsi Nemzeti Színház, a Nagykovácsi Római Katolikus Egyházközség és a Nagykovácsi Keresztyén Népfőiskola az V. Nagykovácsi Művészeti Találkozó és Utcabál keretében mutatta be. Idén Tamási Áron Énekes madár című darabját láthatta a közönség, természetesen a szabad ég alatt, hiszen a társulatnak állandó otthona nincsen. Kiváló szereplőkkel rangos, szakmailag is elismert előadás született. Már játszottuk a budapesti Szent Margit Gimnázium dísztermében, és egyre több a meghívásunk vidékre is. Jövő nyáron mindkét előadásunkat játszani fogjuk Nagykovácsiban. Az augusztustól működő Pilinszky Café a fővárosban, a Váci utca 33. szám alatt, az egykori, és nemrég a szerzetnek visszaadott piarista gimnázium és rendház épületében található. Három régi barátommal végre megvalósíthattam azt az elképzelésemet, hogy egy központi helyen, igen kellemes körülmények között, étel- és italremekek társaságában találkozhassanak azok az emberek, akik hasonló keresztény, polgári szellemi centrumra vágynak Budapesten is, mint amelyek vidéken már nagyszerűen működnek évek óta. Ősztől irodalmi estek, könyvbemutatók, kiállítások, klubok, tudományos előadások, szakmai konferenciák, színházi és filmes produkciók váltják egymást a Pilinszky Caféban. Befogadó színház leszünk, főleg gyerekdarabokat láthat nálunk a közönség. Mikulás napján saját bemutatóra is készülünk: Teddy mackó és barátai című mesénket hat csellista és egy mackó, „akit” Gados Béla színészkollégám elevenít meg, szereplésével láthatják az érdeklődők. A gyerekeket, családokat hétvégenként a népzenéhez, népművészethez kapcsolódó programokkal várjuk. Szeretnénk, ha szombat délelőttönként, miközben a gyerekek a néptánc fortélyait igyekeznek elsajátítani, a szülők nyugodtan elmennének vásárolni, esetleg a kávézónkban beszélgetnének a barátaikkal, s hogy lelkiismeret furdalásuk se lehessen az elmaradt főzés miatt, a gyerekfoglalkozások után éttermünkben kedvezményes áron megebédelhet az egész család.