Angyali találkozások

Dr. Buday-Gyarmati Andreát az úszással jutalmazták olimpiai bajnok szülei, Székely Éva és Gyarmati Dezső: ha egy árva négyes becsúszott volna a bizonyítványába, nem engedik az uszodába. Európa-bajnok úszónőnk sem gyerekfejjel, sem most nem bánja, hogy így történt.

– A családi krónika szerint hat évesen állt elő azzal az ötlettel, hogy komolyan szeretne úszni.

– Ahogy mondani szokták, úgy ott voltam az uszodában, de a szüleim nem erőltették a dolgot, hogy a lányuknak mindenképpen a földkerekség legjobbjának kell lennie valamelyik úszásnemben. Azt akarták, hogy tanuljak meg úszni rendesen, nehogy már az ő lányuk fulladjon vízbe világszégyenére. Pontosan emlékszem arra a beszélgetésre, amikor gondosan és részletesen elemezték, mit jelent a versenyszerű úszás, milyen lemondással jár, ennek ellenére milyen nagy csalódás is érhet, de azt határozottan érzékeltem, hogy a szemük sarkában ott bujkált az öröm, hogy komolyan veszem a sportot, amely számukra az életüket, sikereiket, egzisztenciájukat, barátaikat jelentette.

– Hihetetlen, hogy semmiféle szelíd erőszak nem nyilvánult meg részükről, hacsak azt nem vesszük annak, hogy úszni csak akkor volt szabad, ha egy tizedet sem romlik a bizonyítványa!

– Érdekes, hogy ezt gyerekfejjel is abszolút pozitívnak értékeltem, mert ugyanolyan fontosnak tartottam az úszást, mint a tanulást. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy az úszás jutalom, a szorgalmam jutalma. Ma már elmondhatom, hogy az úszás nagy ajándéka lett az egész életemnek, közvetve vagy közvetlenül majdnem minden jót a sportnak köszönhetek.

– Kezdve attól, hogy olimpiai bajnok szülei voltak.

– Ez számomra olyan természetes volt, mint másnak az, hogy kék szemű szülei vannak. Soha nem gondolkodtam rajta, hogy milyen lett volna másképp. Nagyon örültem és értékeltem, hogy jó helyre születtem. Könnyebb volt messze látnom, mint másoknak, de valóban messzebbre is láttam. Ha lehetne választani – egyesek szerint lehet -, én a legjobb fej szülőket választottam. Felfogásuk, életstílusuk, akaraterejük, kitartásuk lenyűgözött. Mellettük soha nem éreztem munkának az edzéseket. Feladatnak éreztem, amit meg kell csinálni. És az élet engem igazolt. Milyen jó, hogy gyerekkoromtól mindig volt célom, álmaim, amelyeket valami magától értetődő természetességgel meg akartam valósítani.

– Európa-bajnok lett, de „csak” ezüstérmet sikerült szereznie az olimpián és a világbajnokságon…

– A korosztályos sikereimen felbuzdulva természetesen a világ legjobbja akartam lenni. Az uszodában gyakran a dobogó legtetejére másztam, mint akinek ott a helye, hiszen ezen álltak a szüleim, nem is egyszer. A családi hagyományok ellenére olimpiai és világbajnoki címet nem sikerült szereznem a pályafutásom alatt. 1967-ban kezdődött számomra a küzdelem a világ legjobbjaival, és 1975-ben abbahagytam a versenyzést. Kicsit csalódott voltam, nehéz volt átlendülnöm ezen az ezüstszérián. Hosszú ideig gyötört, négy évenként eszembe jutott. Most boldogan belemennék, ha a második legjobb gyerekgyógyász lehetnék a világon! Az ezüstérmekkel úgy érzem, egálba került az életem. Annyi jó történt velem, annyi mindent kaptam a sporttól, hogy a sorsnak egy kicsit vigyáznia kellett arra is, hogy ne szálljak el. Salamon király gyűrű-története jut erről eszembe. Annyi minden sikerült neki, hogy megijedt, az istenek haragudni fognak rá ezért. Tengerbe dobta hát varázsgyűrűjét, de egy halász néhány nap múlva hallal ajándékozta meg, amelyből – csodák csodája – kigurult a tengerbe hajított gyűrű. Nem lettem olimpiai bajnok, de huszonegy évesen, az orvosi egyetemi tanulmányaim kellős közepén, megszületett Máté, a fiam. Biztos vagyok benne, hogy ő választott engem, és én hálás vagyok neki azért, hogy én lehetek a mamája. Nagyon fiatal voltam, együtt nőttünk fel. Nagy találkozás a miénk. Annyira jól sült el a dolog, hogy túlzás nélkül állíthatom, a barátja vagyok, mellesleg pedig az édesanyja.

– Máté egy éves lehetett, amikor édesapjával, Hesz Mihállyal, aki szintén nem akármilyen sportoló volt, úgy döntöttek, hogy elválnak útjaik.

– Egy csomó gyerekről álmodoztunk, de aztán másképp alakult, lehet, hogy elhamarkodottan döntöttünk. Akkor, talán kicsit kapkodva, átgondolatlanul, elhatároztuk, hogy az egyikünk jobbra, a másikunk balra megy tovább. Máté édesapja Németországba költözött, megnősült, gyerekei vannak.

– Máté viszont az édesapja nélkül nőtt fel.

– Tudomásul kellett vennem ezt a helyzetet. Igyekeztem megtenni mindent, amire képes voltam. Természetesen azt nem tudtam megmondani Máténak, amit bizonyos szituációkban az apja mondott volna. Teljesen egyedül nem nevel senki gyereket, hiszen a barátok, nagyszülők, edzők, tanárok, sok mindenki segít, de a gyerek számára az édesapa helyén fekete folt marad. Nem vagyok rá büszke, hogy Máté csonka családban nőtt fel. Az sem mentség, hogy egyre több gyerek kerül ilyen helyzetbe, sőt lelkiismeretes apák is igyekeznek félig-meddig egyedül megbirkózni a gyereknevelés néha megoldhatatlannak látszó feladataival. Időnként látok családokat, akikkel kapcsolatban az jut eszembe, hogy mindnyájan jobban járnának, ha nem lennének együtt. Válás után a legkellemetlenebb annak a gyereknek, akit a saját szülei feszítenek keresztre azzal a kérdéssel, hogy melyikükkel akar élni. Egy kisgyerek nyilván élni szeretne tovább mindkettőjükkel. A mi esetünkben szerencsére nem volt kérdés, hogy Máté velem marad.

– Úgy fogalmazott, hogy együtt nőtt fel Mátéval, annyira fiatal volt az édesanya szerepre. Honnan tudta, hogy mikor mit kell tennie?

– Azt tudtam csak, hogy mit nem akarok. Döbbenten tapasztaltam, hogy a világ legfontosabb dolgát, a gyereknevelést tanulás nélkül végezheti bárki. A vezetéshez jogosítvány kell, a nyelvtanításhoz diploma, csak a „szemünk fénye”, a gyerek van kiszolgáltatva a tudatlanságnak és a felkészületlenségnek. Máig dédelgetett álmom, hogy ezen az áldatlan helyzeten változtatni tudjak. Már az orvosi egyetemen a gyerekekkel akartam foglalkozni, ám volt egy „kalandom” az ortopédiával, ahonnan aztán nagyon gyorsan sikerült visszatérnem a gyerekekhez. Ma ott tartok, hogy minden rövid és hosszú távú célomban, elképzelésemben, kósza gondolatomban valamilyen módon benne szerepelnek a gyerekek.

– Fia híres vízilabdázó lett, elég hamar a saját lábára állt, ön viszont hosszú ideig egyedül élt. Nehéz volt?

– Az élet nem kérdezi, hogy bírja-e az ember a megpróbáltatásokat. Ma már tudom, hogy azért történt minden úgy, ahogy történt, hogy akkor és ott találkozni tudjunk a második férjemmel. Buday Gábor a Gundel Étterem ügyvezető igazgatója, és három gyerek édesapja. 2003-ban kötöttünk házasságot. Álmomban sem gondoltam, hogy sorsfordító lesz az a pillanat, amikor a barátaim bemutatták nekem egy kellemes asztaltársaságban, az ebédünk elfogyasztása közben. Valószínűleg a tányérok és az evőeszközök zajában nem hallottam, hogy az angyalok megszólaltak az égben. Ám ha olyan az a találkozás, később kiderül úgyis minden. Ez a találkozás olyan találkozás volt.