Megkésett köszönet Pege Aladárnak

Nyáron történt, úgy tíz évvel ezelőtt. A Városmajori Szabadtéri Színpad augusztusban minden pénteken és szombaton este várta a dzsessz kedvelőit a hatalmas fák hűse alatt. A fellépő művészek névsora igen vonzó volt, Pege Aladár, Tomsits Rudolf, Babos Gyula, Kőszegi Imre, Vukán György és Szakcsi Lakatos Béla, akikkel kapcsolatban bulváros túlzás nélkül el lehetett mondani, hogy a világ bármely dzsessz színpadán szívesen látott vendégek, közönségcsalogató muzsikusok. Pege Aladár mégis a segítségemet kérte, hogy az akkor még tisztességes olvasótáborral rendelkező Esti Hírlap kulturális rovatvezetőjeként próbáljam meg felturbózni a koncertsorozatot, mert a szervezés és reklámozás nem áll a helyzet magaslatán. „Amiről nem tud a közönség, arra nem megy el – kesergett a nagybőgő Paganinije. – Mikor tud a közönség egy produkcióról? Ha van reklám. És mikor van reklám? Ha van sok-sok pénz egy produkcióra. Nyugaton sem azért népszerűek a hasonló események, mert az ott élő emberek képzettebbek zeneileg. Egyszerűen a rádió, a televízió addig népszerűsíti a nagyobb szabású produkciókat, annyi plakátot és szórólapot készít, annyi meghívót postáz, annyi cikket rendel, amennyi egy ilyen esemény sikeres megrendezéséhez szükséges. Meggyőződésem, hogy a rendezés sikere nem a művészek pr-munkáján múlik. A plakátragasztásnak és a szórólap-osztogatásnak is nyilván megvannak a kiváló szakemberei. Beszéltem olyan külföldi fiatalokkal, akik szeretik a dzsesszt, de sem az éttermek, sem a szállodák, sem az utazási irodák nem tudták útbaigazítani őket.”

Beszélgetésünk természetesen nem merült ki a hogyan kell sikeres dzsesszhangversenyt rendezni témakörében. Legnagyobb meglepetésemre azonban következő találkozásunk alkalmával a Zeneművészeti Főiskola professzora Ella Fitzgerald Lover Come Back To Me című cd-jét nyomta a kezembe ezekkel a szavakkal: „Látom rajtad, hogy érdekel a dzsessz, és már csak egy paraszthajszál választ el attól, hogy igazán érteni, élvezni is tudd. Az alapok nem szabad, hogy kimaradjanak, mert akkor nincs mire építkezni. A Basin Street Blues, a Starlit Hour és az összes többi dal a lemezről az a bizonyos kályha: innen kell elindulni.” Kacsintott, meg huncutul mosolygott, mint egy nagytesó, ha olyan titkot árul el, amiről a szülők nem beszélnek. Aztán komoly arccal közölte, hogy végigvándorolunk a dzsessztörténeten, és időnként kapni fogok néhány meghallgatandó házifeladatot. Leesett államat látva magyarázatképpen hozzáfűzte: „Nem szabad elengedni a kezét azoknak, akiknek affinitása van a jó zenéhez.”

Telt-múlt az idő, és bokros teendőink közepette a feledés homályába merült Ali ígérete. Igaz, azóta elég szép lemezgyűjteménnyel rendelkezem, amelyben megtalálható Pege Aladár több felvétele is, lassan tehát sikerült feltornáznom magam a legkiválóbbak muzsikájához. Legfrissebb költözésem egyik kellemes pillanata azonban mégis az volt, amikor kezembe akadt a Lover Come Back To Me. Pege Aladár nagybőgőjével már az égi dzsesszfesztiválokon kápráztatja el angyali közönségét. Talán némelyiknek, akiben lát fantáziát, egy Ella Fitzgerald cd-t ajándékoz, nehogy egyszer ne legyen hallgatója a mennyei zenészseregnek, vagy ne adj’ isten, ne értsék a legnagyobbakat. Remélem, az angyaloknak nem megy ki a fejéből, mint annakidején nekem, megköszönni az ajándékot. Megkésve bár, de most, Ella Fitzgerald hallgatása közben én is megteszem. A Basin Street Blues-nál mintha kacsintott volna rám a polcon nagylemeze borítójáról Pege Aladár…