Diploma nélkül is egyetemi szinten játszik

Mucsi Zoltán az abonyi téglagyárból besétált a magyar film- és színháztörténetbe

Nem gondoltam volna, hogy Mucsi Zoltánnal, akivel Horváth Péter Kamarambó, a senki fia című gyerekeknek szánt előadásában Meseautót (Zoli) és Zsiráfot (én) „játsztunk”, mint a szolnoki Szigligeti Színház szépreményű segédszínészei, egyszer Hamvas Béla nyomról és jelről írt elmélkedéséről fogunk beszélgetni a fővárosi Művész mozi előtti padon új filmje kapcsán. Igaz, az említett gyerekdarab bemutatója óta éppen harminc év telt el, s a moziban már Mucsi ki tudja, hányadik filmjének díszelőadása zajlik…

„Százszázalékosan biztos nyom nincs. Mindig rejtvény, s az teljesen sohasem fejthető meg. Az ember itt, ezen a földön együtt él az emberfölöttivel. Mondjuk úgy, a láthatatlannal. Ez a láthatatlan mindenütt jelen van. (…) Ez a láthatatlan emberfölötti sohasem fogható meg teljesen, mindig csak jeleket ad, csak nyomaiban tapasztalható. (…) Valamit mond, de ki tudja mit? Valakié, de ki tudja kié? Talán barát nyoma, talán ellenségé. Talán emberé, talán démoné. Minden jel a láthatatlan megnyilatkozása” – írta Hamvas Béla, akit különösen sokan idéznek mostanában a felkavaró 1 című film elemzésekor, amelynek egyik főszerepét, a Valóságvédelmi Hivatal nyomozóját, a paranormálisnak vélt csalások leleplezéséről elhíresült különleges ügynököt Mucsi Zoltán játssza olyan színészek társaságában, mint Sinkó László vagy Mácsai Pál. (Országos bemutató: november 5.)

Kicsoda Mucsi Zoltán, miféle erők munkálkodnak benne, aki mindenki Kapájaként viháncol a reklámokban és ordít torkaszakadtából a világháló vicces videóiban, másfelől azonban díjat díjra halmoz színházi és filmes alakításaival?!

–Sohasem titkoltad, hogy az abonyi általános iskolában töltött éveid alatt talán ha háromszor láttál színházi előadást…

–A játék, a foci, a pingpong érdekelt. Elég jól ment a sport. Szerettem. Édesapám bádogos és vízvezeték szerelő volt, anyám sokáig otthon maradt velem és a húgommal: hatodikos lehettem, amikor elment segédmunkásnak a helyi téglagyárba. Boldogan éltünk, mint a mesében, a világon semmi gondom sem volt harmadikos koromig. Akkor kifogtam egy olyan tanárt, aki túlságosan is komolyan vette a helyesírást. Ahány hibát talált a füzetedben, annyi körmöst kaptál. Én a laza dislexiámmal képzelheted, hogy mennyit kaptam. Ha tollbamondást írtunk, már zsibbadt a kezem. Szerencsére a szüleim átvittek egy másik iskolába. Aztán a szolnoki gépipari technikumba jelentkeztem, de nem vettek fel. Budapesten lettem szakmunkástanuló, a Vág utcai 605-ös Szakmunkásképzőben. Apám azt hitte, ezt sem fogom elvégezni, de szerencsésen kipipáltam. Sikerélményt persze nem hozott, és azt is tudtam, hogy a szakmámban a büdös életben nem fogok dolgozni. Pesten hírlapkézbesítő voltam, a Postán kavartam, az óbudai és az angyalföldi hajógyárban, Abonyban a téglagyárban, Szolnokon a vasútnál…

–És közben valahogy rákaptál a színházra!

–Még a koleszban együtt kínálgattam a színházjegyeket az egyik tanárommal, aki a segítségért olcsón, sőt gyakran ingyen belépőket adott. Ez alatt a három év alatt aztán legalább ötszáz előadást láttam! A Képzelt riportra vagy tízszer bementem. Néztem előadásokat a Nemzetiben, a József Attilában és az Operettben is.

–Ha ennyire megfogott, nem akartál te is valamilyen módon közéjük tartozni?

–Szolnokon egy amatőr együttesben, a Kőtövis irodalmi színpadon élveztem a jó társaságot, kiváló csapat jött össze, mindannyian kellemesen éreztük magunkat a próbákon. Az első pillanattól kezdve az izgatott, hogy egy szövegkönyvből létre lehet hozni valamit: néhány gépelt oldalból igazi előadást, amire ráadásul még a közönség is kíváncsi. Egyre több dicséretet kaptam Trömböczky Pétertől, aki újságíró és népművelő volt, és vállalta az Olajbányász színpadának a vezetését. Ő mondta, hogy segédszínészt keres a szolnoki színház, menjek el felvételizni. Addigra már láttam Paál István Kőműves Kelemenjét Ács Jánossal és Árkosi Árpáddal a főszerepekben. Isti szegedi színjátszó együttese volt a legnagyobb hatással rám, pedig akkor már volt összehasonlítási alapom. Csak bámultam, hogy van ilyen? Így is lehet színházat csinálni? Talán a szolnoki Tangója volt még hasonló élmény számomra, amit hatszor néztem meg egymás után. S ha már a Szigligeti Színháznál tartunk, tetszett Csiszár Imre „véres-sáros” Macbethje is, Tímár Éva és Halmágyi Sándor játszotta a királyi párt.

–Az akkori társulat hihetetlenül erős volt, országos hírű előadásokat voltak képesek futószalagon gyártani. Nem gabalyodott össze a nyelved a felvételin?

–Akikre határozottan emlékszem, Horváth Jenő, Pákozdy Jani bácsi (sajnos már mindketten az égi társulatot erősítik), Duró Győző, Kerényi Imre igazgató ültek a színház próbatermében, és furcsa módon egyszerre minden jelentkező, vagy ötvenen-hatvanan. Verset mondtam, meg valami színdarabrészletet a Kőtövis aktuális előadásából. Énekelnem meg táncolnom is kellett volna, de én azt mondtam, hogy nem tudok. Ennek ellenére én voltam az egyik fiú abból a kettőből, akit felvettek. Kerényi Don Quijote rendezése – Hollay Kálmán és szegény Kishonti Ildikó szereplésével – volt az első előadás, amelyben benne lehettem, mint tevehajcsár. Először csak álmélkodtam, hogy hová, mekkora művészek közé kerültem, de hamarosan a szerepeimmel kellett foglalkoznom. Szurdi Miklós rendezőtől kaptam először komoly feladatot az Emil és a detektívekben. Aztán Fodor Tamástól egyiket a másik után, A kastélyban, A vadkacsában, a Tartuffe-ben.

–Az utóbbiban a címszerepet!

–Csizmadia Tibortól Solange-t a Cselédekben. Tizenöt év alatt – 1979-től 1994-ig voltam a társulat tagja – felsorolhatatlanul sok nagyszerű emberrel, színésszel, rendezővel ismerkedhettem meg. Fantasztikus, hogy szinte mindenki mellém állt, igyekezett segíteni nekem a maga területén, a maga módján. Mert voltak nehezebb periódusaim is, amikor úgy éreztem, hogy nem sikerült a szerep megkívánta szinten hoznom a figurát, talán előfordult, hogy egy szerep nem is illett hozzám igazán, az én egyéniségemhez. Olyan is volt, amikor valami csoda folytán sikerült eljátszanom valakit: általam máig megmagyarázhatatlanul megoldódtak a szereppel kapcsolatos problémáim. Van úgy, hogy a harmadik próba után már pontosan tudod, mit kell tenned, szinte jön magától minden, és adódik, hogy megfeszülsz, emberfeletti munkát ölsz bele, és mégsem akar olyan lenni az a szerep, amilyennek szeretnéd, vagy amilyennek abban az adott konstrukcióban lennie kellene.

–Miért jöttél el a színháztól?

–Elég bonyolulttá kezdett válni a helyzet a színházban abban az időben. Spiró Györggyel nem találtam hangot akkor. Úgy döntöttem, eljövök mindenképpen, még ha nem is lesz szerződésem ezután soha sehol. Pesten bolyongtam. Csányi János, a Bárka Színház vezetője keresett embereket Stohl András és Széles László kiválása miatt a Szentivánéji álom című előadásához. Ha nem húzódik el a próbafolyamat, lehet, hogy most valamelyik hírlapkézbesítőben beszélgetünk a korán kelés technikáiról.

–De elhúzódott, ráadásul erre a produkcióra lehet mondani igazán, hogy nagy durranás volt!

–Vackornak köszönhetem, hogy eljutottam Düsseldorfba Kaszás Gergővel egy különleges előadásba, ahol a világ minden tájáról érkező tizennégy színész eljátszotta a Szentivánéjit, nagyrészt ki-ki a saját nyelvén beszélve. Én Puck voltam. A rendező, Karin Beier aztán elhívott Hamburgba is az Ahogy tetszik előadásába Bohócnak. Ezután Nyíregyházán és Miskolcon is vendégeskedtem, 1997-ben végül mégis leszerződtem a Bárkához.

–Akkor született meg a Bárka máig legtöbbször, lassan 250-edszer játszott darabja, a Mulatság. Ez a színház az, ahová kétszer is szerződést írtál alá.

–Egy időben úgy látszott, hogy a Bárka nem arra megy, amerre valamikor elindult. A Krétakör Társulatban viszont fantasztikus évek következtek. Mint mindennek, ennek is vége szakadt egyszer, s azóta újra a Bárkán vagyok. Új vizeken járunk.

–Így dióhéjban elmesélve a történetet, hallatlanul sikeresnek tűnik, de az igazság kedvéért meg kell említenünk, hogy a szóba került szerződések között mindig volt egy kis szabadúszás, egy kis (lét)bizonytalanság, kis idegeskedés, hangyányi kétségbeesés…

–Aki azt mondja, hogy ez a pálya egyenes vonalú egyenletes mozgás fölfelé, az hazudik. Más kérdés, hogy egy kis szerencsével át lehet vészelni valahogy ezeket a vészterhes időket. Nekem a filmezés segített. Még a nyolcvanas évek elején, szintén Szurdinak köszönhetően, közelebbről is megismerkedhettem a filmkészítéssel: a Hatásvadászok című filmben, ami a vidéki színészek életéről szólt, tulajdonképpen saját magamat kellett játszanom. Néhány év múlva pedig már olyan filmek jöttek, mint a Tutajosok, az Édes Emma, drága Böbe, a Kicsi, de nagyon erős, a Roncsfilm, a Visszatérés, a Gengszterfilm. Olyan rendezőkkel, mint Elek Judit, Szabó István, Grunwalsky Ferenc, Szomjas György és, amikortól szinte megváltozott minden körülöttem, az elmúlt tíz év alatt hét filmet készítettünk Miki bácsival (Jancsó Miklós) és Pepével (Scherer Péter).

–„Mellékesen” még a Kontroll, a Montecarlo, a Noé bárkája, a Tabló és most az 1. A Gengszterfilmtől kezdve, amelyért a legjobb színésznek járó díjat vehetted át a Magyar Filmszemlén, igazán nem lehetsz elégedetlen az elismerések számát és minőségét illetően, beleértve a színháziakat is. Filmszemle legjobb mellékszereplő, Hekuba-díj, Súgócsiga-díj, Jászai gyűrű a tatabányai színháztól, Arlechino-díj a Vidor Fesztiválon, a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztje, és a legfrissebb, a Fővárosi Önkormányzat díja a legjobb férfi alakításért a Bárka Tengeren és a De Sade pennája című előadásaiban…

–Kitüntetés… Koccintás, az ember először azt gondolja, észrevették, most már minden más lesz. Minden ugyanúgy folytatódik tovább! Újra az jár a fejedben, hogy az, amiről beszélsz, amit csinálsz, fontos-e? Mi lesz a reakció a következő előadás után? Magával ragadja-e a nézőt, feltesz-e magának kérdéseket vagy sem? Minden rendben van-e a csapatoddal? Mert egyedül nem lehet színházat csinálni. Minőséget kell nyújtani a portástól a jegyszedőn át a kellékesig mindenkinek. Pontos, precíz hangeffekteket csak az képes csinálni, aki szereti a színházát. Öt színpadon szereplő színész munkáját ötvenen segítik vagy teszik tönkre a háttérben!

–A Bárkán kívül játszol a Nemzetiben, a Stúdió K-ban, a Centrál Színházban és Tatabányán is. Ritkán fordul elő, hogy éppen nem forgatsz. Mikor látod a családodat?

–Az első házasságomból született fiam, Gergő 29 éves, a maga útját járja, egyébként évek óta színjátszó táborokat vezet, a három kisebb, akit együtt nevelünk Annával, a feleségemmel, Kornél 14, Milán 9 és Vera 5 éves. Valahogy mindig jut rájuk idő, mert nagy szükségük van rám és nekem is nagy szükségem van rájuk.