Virágok a túlsó partról
Azt beszélik a józsefvárosiak, hogy egy csupa szív bácsival esett meg valahol a kerület elhagyott zugában ez a csodás történet.
Élt egyszer, nem is olyan régen egy kedves, nagyon idős nénike, aki úgy szerette a virágokat, ahogyan csak az szeretheti, akit már örökre elhagyott a férje és a lánya, a fiainak pedig kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy vele törődjenek. A „kicsi” felhívta telefonon néhanap, hogy elújságolja, miként és merre megy sora a nénike messze földön munkát talált unokáinak, a „nagy” azonban gorombán elutasította még azt is, ha az édesanyja egyszer-egyszer vérszegény célzást merészelt tenni arra, hogy megnézné a virágokat egyedül élő, imádott elsőszülöttje fóti kertjében. „Nincs ott semmi látnivaló, még egy vakondtúrásban elesel, az kell neked?” – morgott ellentmondást nem tűrően.
Maradtak hát a nénike gyönyörűségére a saját virágai. A lakás minden lehetséges részében vízipálmák, kaktuszok, filodendronok, fokföldi ibolyák, muskátlik, fikuszok, páfrányok, szanzavérák, koktélparadicsomok, sőt még citromfű, menta meg bazsalikom is – ahogy a nénike mondogatta mindig hosszadalmas locsoló hadjárata közben – dicsérték Isten szent nevét. És a nagy kedvenc, a hibiszkusz! Egy zongoraszékre állítva (úgysincs szüksége már erre az ülőalkalmatosságra a lányának) a legnagyobb szoba negyed részét sajátította ki magának, de nagyon is megérte elviselni tőle ezt a bárdolatlanságot. Minden évben három gyönyörű, vérvörös, bársonyosan puha, ezer szirmú virággal hálálta meg a gondoskodást ez a növény, talán még a hozzá motyogott szavakat is értette.
Hanem amikor a nénike nagyon beteg lett, nem maradhatott már a saját lakásában. Legkisebb gyermeke, párjával együtt, úgy döntött, hogy maguknál fogják ápolni a nénikét. Rendben is mentek a dolgok, locsolta bőszen a faképnél hagyott virágokat a fiú, ám a hibiszkusz egyre csak sárgult, egyre aszalódott, egyre fonnyadt, ki kellett találni valamit. Talán az utolsó pillanatban született meg a döntés, hogy a virágot, negyven kiló földdel teli cserépféleségében, új lakóhelyére szállítsák, a nénike szobájába.
A hibiszkusz újra iceregni-ficeregni kezdett, tenyérnyi, húsos leveleit mintha gondos kezek egyszerre szép fényes zöldre pingálták volna, nem győzte hozni életerős hajtásait, szárából, ágaiból megszámlálhatatlanul sok kis levél bukkant elő szinte egyik pillanatról a másikra.
Csak virágja nem volt éppen három és fél évig, amíg a nénike ápolása tartott. A nénike pedig naponta többször nem győzte dicsérgetni, bátorítani, soha egy rossz szót nem szólt hozzá, de ez a hibiszkusz valószínűleg nagyon megmakacsolta magát. Gondolta a bácsika. Pedig nem így történt.
Édesanyja halála után három nappal három bimbó jelent meg a hatalmas virág legmagasabb ágán, és három naponként, egyik a másik után, szép sorjában, nyári alma nagyságúra nyílt ki.
A hibiszkusz azóta is minden évben három gyönyörű virággal örvendezteti meg új gazdáit. Nyár közepén, Józsefvárosban járva, egy száz éves, gangos ház csendes udvarán, kis szerencsével, meg lehet csodálni ezeket a híres nevezetes virágokat.