„Kitűnő alapanyagokból gyúródtam össze”

Őze Áron színművész irányítja januártól a Magyar Színház munkáját

Hihetetlen karrier: legendás édesapja, Őze Lajos imádott színházában, az egykori Nemzetiben, amit most Pesti Magyar Színháznak hívnak a fővárosi Hevesi Sándor téren, fia, a mindössze negyvenedik életévét taposó Őze Áron a direktor. Ahogy az lenni szokott, az emberek mondanak mindent, hogy ilyen „ősök” után könnyű, másokat a kinevezés, mint megoldási mód irritál, megint mások annak a veszélyeire figyelmeztetnek: mennyi-mennyi konfliktus előidézője lehet, hogy élete párja, Auksz Éva a színház színésznője. A legfontosabb persze, hogy a társulat bizalmát élvezi: a titkos szavazással odaítélt Ivánka Csaba díjat legutóbb éppen Őze Áron kapta meg.

–Ha azt mondjuk, hogy szülei, nagyszülei, dédszülei egymástól nagyon különböző utakon jártak, ezzel még nem is tudtuk kellőképpen érzékeltetni azt a színes forgatagot, azt a szerteágazó életformát és tevékenységi kört, amit a világ több táján felbukkanó családtagjai élete jelentett és jelent ma is…

–Anyai ágon szerb-újvidéki, pécsi, középpolgári módban élő tanári dinasztia vagyunk, apai ágon pedig szentesi parasztszármazású család. Apai nagymamám egy tsz-ben volt szakácsnő. Csak a feladat és az akkori idők érzékeltetése miatt mondok egy példát: hatszáz munkás étkezését kellett megoldania egy kis zsírral három zsák kölesből és két zsák lisztből. Apai dédpapám, mint sokan abban az időben, talicskával a kezében járta a vidéket – mögötte a felesége –, s minden munkát elvállalt, amiért valamicskét fizettek. Lánya is, az én nagymamám, két vasúti sín között, egy talpfán született meg, mert nem volt mód alkalmasabb helyet találni a szüléshez. Anyai dédpapám, Molnár Béla, egykori ludovikás tiszt, festészetet és német nyelvet tanított egy pécsi iskolában. Mellette tanított ő a viselkedés szabályaitól kezdve az ízléses öltözködésen át a stílusos társalgásig mindent!

–Mennyire hiányoznak manapság az ilyen pedagógusok!

–Béla nagypapa (mindenki így beszélt róla) a család kultikus figurája volt. Köves gyűrűjét én örököltem egyetlen lányától, a nagymamámtól, mert számára én látszottam a legalkalmasabbnak arra, hogy a család összetartó erejét ápolni tudja. Sajnos a gyűrűt ellopta egy besurranó a lakásomból (lehet, hogy hordanom kellett volna?), de a család az amerikai és a németországi ágát is beleértve azért együtt maradt. Amikor apám a járókában meglátott, azt mondta, hogy kiköpött Béla nagypapa vagyok. Nem tudom, ez mennyire hízelgő egy kisbabának, mindenesetre ettől kezdve lettem én a család kedvence. Természetesen a bátyám sem maradt ki semmi jóból. Úgy éltünk a Naphegyen, mint hal a vízben. A Tabán összes fájával szoros barátságot kötöttünk. Ha kellett, átszaladtunk Bubeléhez (így hívták nagyit a tanítványai, vagy Buba néninek), aki a szomszédban lakott, ahol zongora volt, gitár volt, nem is tudom, hányféle hangszer volt. A Virányosi úti iskola egykori diákjai hosszú ideig rendszeresen jártak fel hozzá, de még budakesziről is tartja a régi tanítványaival a kapcsolatot. Bubele rövid hajú, „újhullámos” zene- és nyelvtanár, amíg csak lehetett, naponta nyolc órát tanított, és ezt így tartotta jónak. Mi már a bátyámmal kisgyerekkorunkban komolyzenére rajzoltunk. Anyám olasz tolmács, több hangszeren játszik. Érdekes módon a gyerekszobánk volt egyben a könyvtár is, amit saját tapasztalatból merek ajánlani minden családnak, mert bár sokáig csak nézni volt szabad a polcon sorakozó könyveket, egy életre belém ivódott, hogy mely szerzőkhöz mely remekművek tartoznak. Nagyon fontos, hogy kit honnan, miből gyúrtak össze! Én a paraszti világból az erőt, az ösztönösséget, a makacsságot, a tartást kaptam, az egyenességet, hogy a dolgokat nem szabad túlbonyolítani, összemaszatolni, az igazság az mindenkor fehér, a hazugság az fekete. Mindehhez megkaptam anyai ágon azt a műveltséget, azt a szellemi gazdagságot, amely képes morálisan, emberségben, tudatosságban irányítani az ember életét.

–Hogy a legnagyobb színészek közül való, azt tudjuk, de milyen apa volt Őze Lajos?

–Büszke volt a fiaira! Kicsi korunktól kezdve úgy beszélt velünk, mint férfi férfival. Ő oltotta belénk a nő tiszteletét. Ha játszott velünk, olyan intenzitással tette, hogy időnként féltünk tőle. Régi, polgári lakásunk nagy belmagassága ellenére előfordult, hogy koppant a fejem a plafonon, olyan magasra dobott. Színjátékosnak nevezte magát, s kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy ez az elfoglaltság bizony azzal jár, hogy csöndben kell lenni, amikor a szerepeit tanulja, de ami sokkal rosszabb, hogy kiszámíthatatlan, mikor láthatjuk egyáltalán. Egy időnként el-eltűnögető tolmács és színész szülőpár egy remek nagymama nélkül képtelen lenne ellátni alapvető feladatát, már ami a gyermeknevelést illeti. A körülményekből adódóan mi már tíz évesen elláttuk magunkat, vacsorát készítettünk, fürödtünk és lefeküdtünk, amikor eljött az ideje. Igazi napközis gyerekek voltunk. A gombvarrás, a vasalás, takarítás, rendrakás ma sem jelent gondot számomra. Agglegénylakásom is gyakran dicsérték a vendégeim, hogy minden a helyén van, és milyen jól néz ki! Szerencsére nem voltunk öltözőgyerekek, akik egész nap a színházban kóvályognak, és egy életre elveszik tőlük a színház csodáját. Számomra csoda volt, amikor megláttam apám jelmezét az öltözőjében a fogason. Láttam a Csongor és Tünde, a Volpone, a Fizikusok című előadásokban, no meg Lőrinc barátként. Megtanultam, hogy a színház nem játszótér. Mint a Lisznyai úti suli szépreményű diákszínjátszója, én is büszke voltam apámra, aki úgy mondta el egy ünnepségünkön Ady Őskajánját, hogy izzott a tornaterem. Apám persze megnézett engem is, mint Moliere botcsinálta doktorát. „Lalikám, mi a baj?” – kérdezte aggódva anyám, apám arcát fürkészve az előadás után. De apám csak annyit volt hajlandó mondani, hogy „baj van”.

–Megérezte, hogy valahol a színház környékén fog kikötni a fia is?

–Remélem, nem azért mondta, hogy baj van, mert annyira nem tetszett neki az, amit csináltam a színpadon…

–Érdekes, hogy gimnázium helyett mégis Faipari Szakközepet választott. Honnan jött az ötlet, hogy asztalosnak tanuljon?

–Mindig is a természet bolondja voltam. Érdekeltek az állatok, a fák, és kezdett nem érdekelni a gimnázium, ahová a bátyám járt. Két szakmát tudtam elképzelni magamnak, hogy erdész leszek vagy asztalos. Az utóbbi jött be, felvettek az újpesti Kozma Lajos Faipari Szakközépiskolába (ma Technikum). Erős tanári kar volt, fantasztikus egyéniségekkel. Az egyik magyartanárom, Katona Zsuzsanna ma az Őze Lajos Művészeti Iskola vezetője. Hamarosan a színjátszás jobban kezdett érdekelni, mint a fa megmunkálása. A fesztiválok, az általam rendezett ünnepségek, az iskolarádió. Örültem, hogy érettségim lesz, amit anyám fontosnak tartott, de hivatásos színészetre azért nem gondoltam. Aztán mégis elmentem felvételizni, és azonnal felvettek.

–És egy híján húsz pályán töltött év után annak a színháznak az igazgatója, ahol édesapja nagy sikereit aratta!

–Nem volt váratlan ez a megtisztelő megbízatás, mert két éve egy forgatáson a nemrég elhunyt Iglódi István, a színház korábbi direktora azzal az ötlettel állt elő, hogy azt szeretné, ha én venném át a stafétabotot tőle. Nem akarja, hogy tönkremenjen mindaz, amit hosszú évek alatt felépített, s úgy látja, hogy az ő koncepciója velem mehetne tovább. A szék mellé ültem meglepetésemben. Igaz, akkor már túl voltam az első rendezésemen a színházban, de az egykori főiskolai osztályfőnököm kérése mégis váratlanul ért. Aztán rengeteget beszélgettünk, és egyszer csak el is mondta szándékát a társulatnak. Jónak tartották az elképzelést.

–Most mégis egy „triumvirátus” alkotja a színház vezetését. Miért?

–Ezt én találtam ki, hogy hárman, Guelmino Sándor, Sipos Imre és én irányítsuk a színházat. Természetesen mindenért egy személyben én felelek, de azt szeretném, ha az Örkény Színházból elcsábított rendező, Guelmino mentalitása, gondolkodásmódja, és a többdiplomás, hihetetlen szervezőkészséggel megáldott színész, Sipos Imre összes jó tulajdonsága kiteljesedhetne itt a színházban a közös munka során. Iglódi a színház ajtaját magukra záró két korábbi igazgató után már igyekezett nyitni, de mi sarkig ki akarjuk tárni a színház ajtaját. A mi generációnknak nincs vesztenivalója. Bátorság, határozottság, céltudatosság kell, és akkor meglesz hozzá a bizalom is. Rajtunk múlik, hogy elutasítást kapunk-e az íróktól, rendezőktől, színházigazgatóktól, nekünk kell jeleznünk az együttműködési szándékunkat. Meg kell értenie mindenkinek, hogy luxus acsarkodni hiúságból, hatalomvágyból, irigységből ebben a gazdasági, politikai helyzetben, amely súlyosan érinti a kultúra területén tüsténkedőket is. Nem könnyű a dolgunk, de nem reménytelen. Hatékonyabb kommunikációval, a problémákkal őszintén szembenézve megtaláljuk a megoldást.

–Aldás vagy átok, hogy éppen a színház népszerű dívája az élete párja?

–Elvált ember vagyok, kalandos utakon jártam, több periódusa volt az életemnek. Negyven évesen révbe értem, Éva a párom. Annak ellenére, hogy szinte együtt kezdtük a pályát Iglódi szárnyai alatt a Nemzetiben, öt évvel ezelőtt vettük észre egymást. Éreztük, hogy két teljesen más világ vagyunk, de egyre kíváncsibbak kezdtünk lenni erre a teljesen más világra. Két hosszú, alapos beszélgetésekkel tarkított év után teljesen egyértelművé vált számunkra, hogy ha van egymásnak rendeltetés az életben, akkor a mi kapcsolatunk az biztosan az. Furcsa, de kezdett hiányozni a gyerek az életemből, jobban, mint egy nő. És most az ölembe csöppent egy hét éves csoda, Hunor, a nevelt fiam. Boldogan élünk így hárman. Én otthon nem vagyok igazgató, Éva pedig a színházban nem direktorné. Talán ez lehet a megoldás kulcsa.