Papadimitriu Athina: Vissza a természetbe!

A népszerű színésznő két lánya, Anna és Nóra is szerepel új lemezén

A görög istenek kegyeltje, Papadimitriu Athina nagyszülei az egyiptomi Alexandriába mentek szerencsét próbálni, így a családnak nem eshetett bántódása a görögországi polgárháborúban. Édesapja aztán Magyarországra jött tanítani a görög menekülteket – hazánkba rengeteg kisgyermekes család érkezett a hellénektől a második világháború után –, később édesanyja is követte. Athina már Budapesten született, de máig megőrzött magában valamit, amiről nemcsak a szépséges görög tájak jutnak a férfiak eszébe, hanem azok a tengerparti lányok is, akikbe nagyon könnyen szerelmesnek lehet lenni…

„Mindenkivel megtörténik, mindenki ismeri az érzést. Regények, versek, filmek, színdarabok, zeneművek végeláthatatlan sora próbálja megfejteni, honnan ered az a furcsa, felemelő érzés, ami felforgatja az ember életét, ami megmelengeti a lelkét, ami más dimenzióba helyezi át az emberi létezést, amit egyetlen szóval, teljes pontossággal ki lehet fejezni: szerelem. Egy szó, amelyben benne van az egymásra találás gyönyörűsége, az elválás gyötrelme, a vágy, a gyűlölet, a szenvedély, az érzelmek teljes palettája. Nincs más érzés, mely ennyire személyes, boldogító vagy fájdalmas lenne. A szerelem – az élet egyik legnagyobb karmestereként – meghatározza sorsunkat és a világot is körülöttünk. Amit a szerelemről írnak és énekelnek, az mindenkit megérint, hisz mindenki érintett” – olvashatjuk Koltay Gergely Őrizz meg engem című lemezén, amelyen kedvelt színészek és énekesek, köztük természetesen Athina, adják elő szívbemarkoló szövegeit, zenéit. Mintha egyenes folytatása lenne az énekes-színésznő önálló albuma, a Latin érintés a Koltay-féle koncepciónak. S hogy a hallgató szívesen idézi-e fel, éli-e át, járja-e be újra életének, emlékezetének legtitkosabb zugait, arra meggyőző válasz, hogy Papadimitriu Athina budapesti lemezbemutató koncertjére a Művészetek Palotájában minden jegy elkelt, sőt még egy előadást kellett tartani délután.

–Édesapja elég korán felfigyelt lánya tehetségére, igaz, szakmai szemmel (is) nézte, hiszen Keleti Mártonnál végzett filmrendező szakon!

–Bár a sors úgy hozta, hogy a Magyar Rádió munkatársa lett. Tény, hogy ő meglátta bennem a színésznőt. Én hosszú ideig csak a szép ruhákat értékeltem a színpadi szereplőkön. Nyolcadik után aztán statisztálni mentem néhány barátnőmmel egy filmbe, de olyan hangnemben beszéltek velünk, hogy elvették a kedvem az egésztől. Miért kell nekem az, hogy nyikhaj senkik megalázzanak? – tettem föl magamnak felháborodva a kérdést, és hazamentem. Egy naiv, tiszta lány még nincs fölvértezve mindazzal, ami szükséges ahhoz, hogy ne lehessen a lelkébe gázolni, hogy minden konfliktus után egészséges tudjon maradni. Ma már ilyen problémáim nincsenek.

–Első próbálkozására felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, s talán sokak számára furcsa, a prózai szakon kapott diplomát.

–Pedig elég sok drámában szerepeltem filmben és színházban egyaránt. Emlékszem, egyszer még a személyi igazolványomat is elő kellett vennem egy munkásfilm forgatásán, mert a gyárban dolgozó cigányasszonyok nem akarták elhinni, hogy nem közülük való vagyok, hanem görög. Talán az égiek keze lehetett a dologban, amikor egy vezetőváltás alkalmával húsz frissen érkező embernek kellett helyet csinálni a Nemzeti Színházban. Akkor kerültem a Rock Színházhoz. Itt szerettem meg az énekes-színészi feladatokat, bár gyerekkorom óta énekelgettem, zongoráztam. A prózai munkát, úgy tapasztaltam, elég szubjektíven ítéli meg a szakma és a közönség is. A zenés szerepeket szépen megrajzolták a kottafejekkel, azt vagy el tudja énekelni az ember, vagy nem. Ha igen, az már alapból teljesítmény. Nekem mindenesetre bejött a váltás, mert néhány év múlva jött is a visszajelzés, 1993-ban az Év musicalszínésze lettem. „Prózai” elismeréseimet, a Rajz János- és a Farkas-Ratkó-díjat csak közel másfél évtized pályán eltöltött idő után kaptam meg. A dalokban találtam meg igazán magam. Addig nem ismert mélységekig tudtam leásni. Azt hiszem, egy jól megírt, és persze jól előadott dallal több érzelmet lehet kifejezni, átadni a közönségnek, mint egy nagymonológgal. Most, hogy epizódszerepeket játszom a színházamban, a Menyasszonytáncban, a Mozartban, a Mágnás Miskában, a Víg özvegyben és az Abigélben, van időm, erőm, kedvem arra, hogy „kibővítsem” a Latin érintést. Végtelen érintés címmel számomra nagyon fontos emberi kapcsolatokról szeretnék lemezt készíteni francia, olasz, görög és magyar zenével. A felvételek novemberben készülnek el, megjelenésük jövő év elején várható.

–Talán nincs a világon még egy színésznő, akinek két lánya is az anyja útját járja. Trokán Anna és Nóra már az egyetemi éveik alatt főszerepeket játszottak Pesten, illetve vidéken.  Anna a Budapesti Kamarába, Nóra pedig a kecskeméti Katona József Színházba szerződött. Mi lesz a közös koncertekkel?

–Ha idejük engedi, fellépnek velem. És ahogy a MÜPÁ-ban, a közös számunkon kívül mindig meglepetés dalokkal ríkatják, vagy nevettetik meg igen érzelmes anyjukat.

–Arról pedig, hogy otthon se unatkozzon, Réka gondoskodik!

–Óriási figura! Én még sírtam minden reggel, amikor iskolába kellett mennem. Nem szerettem a csodabogár szerepet, olyan voltam, mint akit idepottyantottak az űrből. Réka már a mai kor gyereke. Határozott, mint egy sziklatömb. Erős akaratú, de fafejű és türelmetlen. Tizenegy évesen már szelektál: amit nem akar, azt nem tanulja meg. Nekem, vagy a nővéreinek ez még eszébe sem jutott. Sajnos előfordul, hogy igaza van. Nem értem például, hogy egy alsós gyereknek miért kell angolul leírni a szavakat. Ettől csak elmegy a kedve az egésztől, nemhogy beszélgetnének, amit Réka imád, és amit már most jól csinál. Nyolcszáz kilós táskát kell cipelniük, amitől csak a gerincük ferdül el, de valóban képtelenség megtanulni rendesen annyi mindent. Rengeteg szükségtelen, felesleges, sőt életellenes dolgot kellene megtanulniuk, miközben sok gyerek a fát sem tudja megkülönböztetni a bokortól. Csirke helyett grillcsirkét rajzolnak, a tehenet meg lilára színezik. Néha már az a kényszerképzetem, hogy szándékosan pusztítják őket agyilag. Az angol leckében kígyófagyiról meg békasütiről olvasgatunk. Megcsináltuk a feladatot, de felhívtam telefonon a tanárt, hogy ha lehet, marhaságot ne tanítsanak. Rájöttem, hogy az alapokat nem tanították meg nekik! Mintha szándékosan akarnák elszakítani a természettől a gyerekeket. A lelküket tönkretéve lehet manipulálni őket! Olyan bábukat kell futószalagon gyártani belőlük, akik, úgymond, a társadalomnak kellenek. Akkora a nyomás a gyerekeken, hogy sok közülük fizikailag és szellemileg már betegen végzi el a középiskolát. A szülőnek határozottan a gyereke mellé kell állni, nem szabad egyedül hagyni sem a tanárral szemben, ha hibázott, sem a túlzott követelményekkel, ami rettenetesen nagy feszültséget okoz. Ami aztán csak gyűlik, gyűlik, míg gyűlöletté nem válik, és akkor ki tudja, mi lesz a gyerekekből, a természet csodáiból. Mert, ha vigyázunk rájuk, tényleg azok. A Mozsár utcában ültünk a kocsiban, amikor Réka felkiáltott: „Nézd, fa!” Hetvenhétszer kitekertem a nyakam, mire észrevettem, hogy egy leandert látott meg valamelyik balkonon a negyedik emeleten. A gyerekek lelkében igenis benne van a természet szeretete. Nem szabad kiölni belőlük. A természetből kiszakadni maga a halál.