„Nem féltem a gitáromat a gyerekektől”
Tolcsvay Béla még mindig élvezi a muzsikálást
Talán nincs is még egy zenekar a nagyvilágon, amelyik megalakulása után egy évvel már országos vetélkedőt nyert, s a villámgyors siker annyira nem kápráztatta el az együttes vezetőjét, hogy máig ugyanazt az utat járja szerényen, de konok következetességgel, amire 1967-ben rátette a lábát. Tolcsvay Béla jövőre már négy és fél évtizede énekli a magyar népdalokat apró klubokban, óvodákban, iskolákban, istenhátamögötti rendezvényeken, de cseppet sem lanyhuló hittel és lelkesedéssel.
–Nagyon elkapta a fonalat a Tolcsvay trió a hatvanas évek végén, mert a lendülete még ma is tart. Mi az az erő, ami kiveti az ágyból hajnalok hajnalán, mert koncertre kell utaznia az ország másik végébe?
–Talán a pedagógus véna, ami nem hagy nyugodni még ma sem, amit apai ágon az összes felmenőmtől örököltem. A jó tanár játszva tanít. Megtartja a három lépés távolságot, de összekacsint a tanítványaival. Ha érzik, hogy szereti őket, soha nem lesz gondja a fegyelmezéssel. Imádok beszélni a dalaim között a közönséghez, legyenek azok gyerekek, felnőttek, vagy már olyan vén tengeri ráják, mint én. Az én világom az ifjúsági klubok világa volt. Az emberközeli fellépéseket szerettem mindig, amikor azonnal érzékelhettem a közönség reakcióját. Az az igazi találkozás. Akkor tudunk adni valamit egymásnak igazán. Én soha nem féltettem a gitáromat a gyerekektől, és soha nem voltam irigy arra, amit tudok. Amikor ötven-hatvan méteres távolság választja el az előadót a nézőtértől, én azt már nem tartom természetesnek.
–Működnek még valahol a kultúra valamikori fellegvárai, a művelődési házak?
–Nagyon sajnálom, hogy kilós áruvásár lett a kis falvak művelődési házaiban, városi klubokban a tánc, az ének, a vers helyett. Elszakadtak az emberek egymástól. A tánc az már csak vonaglás a vaksötétben valami fülsüketítő robajra. Kiveszett az emberekből az egymás megbecsülése, tisztelete, nem is akarnak beszélgetni, közelebb kerülni valakihez, mert nem kíváncsiak rá. Talán én vagyok az utolsó mohikán Budapesten, aki klubot viszek emberemlékezet óta a Bajcsy 59-ben. Megszállott Egyetemi Színpad-rajongó voltam, ahol minden azért történt, hogy nemesedjen az ember lelke. Mi is élménybeszámolókat, ismeretterjesztő előadásokat szervezünk, meghívunk természetgyógyászokat, közéleti személyiségeket, gitáros énekeseket a Tolcsvay Klubba, és megpróbálunk olyan műsorokat színpadra tenni, ahol a népzene, a tánc, az irodalom és a képzőművészet egyszerre és egyenrangúan van jelen. Olyan sokszínű a világ, ismerjük meg, és élvezzük minden színét! Ne öntsük össze őket, mert abból csak generálszürke lesz. Próbálják összemosni, egymás ellen heccelni a színeket, de ne hagyjuk! A legfontosabb feladat a saját szín megtartása, megőrzése. Minden ember megismételhetetlen csoda, mindenkiben más az, ami jó. Erre tanították meg a résztvevőket a Világ Ifjúsági Találkozók. Csak bámultunk, hogy milyen sokfélék az emberek, és milyen sokszínű a világ kultúrája. Vétek egybemosni! Ahogy tarka a rét is, és úgy az igazi.
–És a fesztiválok?
–Én fesztiválosdinak hívom őket. Szemfényvesztők üzleti vállalkozása, cirkuszi produkció – tisztelet a kivételnek, akik azonnal tönkremennek. Csak a bevétel számít, a szponzorok zsírja, a termékbemutatók lebonyolítása. Századrangú a fesztiválok kulturális értéke. Silány tömegáruvá züllöttek a hangok is, ugyanazok a hangok, amelyekből Beethoven a szimfóniáit írta. Valakiknek az a célja, hogy káosz legyen! Rendetlenség, fejetlenség, áttekinthetetlenség, nyugtalanság, feszültség, stressz. Pedig statisztikák igazolják, hogy ettől felborul az egészségünk. Tönkremegyünk és tönkremegy a világ.
–Van kiút?
–A televízió például csodaszép dolgokra taníthatná az embereket. Ehelyett, ki kellene számolni egyszer, hogy hány liter vér ömlik a tévékből a világon egy adott pillanatban. Ezt csak beteglelkű emberek csinálhatják, és akarhatják így. Irigylik mástól a szépet. Élvezik, hogy egyre degeneráltabbnak látja magát a néző, sőt lassan el is hiszi, hogy valóban ő is ilyen, és egyáltalán semmi tiszteletreméltó nincs az emberekben. Az álságos világ pedig megengedi, hogy ezek a lélekgyilkosok egymásnak osztogassák a díjakat, s így lesz a mocsok a követendő példa.
–És követik?
–Egy székelyudvarhelyi újságíró barátom azt mondja, hogy ma már csak akkor tudnánk újra észrevenni a világot, ha óraegyeztetés után egyszerre összetörnénk a létező összes televíziót. Újra meglátnánk a nyíló virágot, s újra élnénk a szerelmet, nem pedig más aberrációit kukkolnánk a szörnyű masinából. Én azt mondom: nem nőhet a fa gyökerén levél, csak az ágain! Az emberi lét törvényeit nem rúghatjuk fel büntetlenül! Ha valaki december végén vet, semmit sem fog aratni. Én már megtanultam, amióta Pázmándon élek, hogy a trágyadombnak öngyulladása van. Ha nem tudjuk, hogy hol az elég, akkor elég.
–Elpusztul a világ?
–Hiszek a fiatalokban! Optimista vagyok. Ők is rá fognak jönni dolgokra. Rájönnek, hogy mindenkitől tanulni kell, tudósoktól, zenészektől, egyszerű emberektől egyaránt. Az élő zene elvarázsol és felemel. Rá fognak találni a zenére a fiatalok, ledobják róla a sallangokat. Elindul az öntisztulási folyamat. Hangzóanyag-gyártás helyett újra zene lesz. Rájönnek, hogy a maguk zenéjét kell csinálniuk, ami a lelkük legmélyéből fakad. Csak akkor tudják élvezni azt, amit csinálnak. És akkor értékelni kezdik a fontos dolgokat, és észreveszik az élet apró örömeit. Kosárfonó tanfolyamra fognak menni, mint én, és boldogan viszik haza azt a kis kosarat, amit nem a számítógép képernyőjén, hanem a valóságban sikerült megcsinálniuk. Csinálni akarnak majd valamit, mert elegük lesz a látszatvilágból. Micsoda ősemberek voltunk a hosszú hajunkkal, virágmintás nadrágjainkkal valamikor. És most mi próbáljuk megvédeni a világot a pusztulástól. Ellene menni a trendeknek, menteni a menthetőt. Nyitva még a szemünk, és akkor nem fásul el az agyunk. Szellemileg úgy érezzük, most vagyunk topon. A környezet konzervál, a jó közösség energiát ad. Régen a fonókban boldogan találkoztak az emberek. Meséltek, beszélgettek, énekeltek és dolgoztak is. Hagyományos dolgokat is csináltak, meg elindultak a saját fejük után. Csakazértis énekelünk és muzsikálunk. Csakazértis megmutatjuk, átadjuk, amit tudunk. Kis rezervátumokat igyekszünk létrehozni. Kis időre, pár percre rendet akarunk csinálni. Megállás nélkül mondjuk, hogy minden vacakot nem kell fogyasztani, mert elcsapja a gyomrot. Állandóan mondani kell a fontos és szép dolgokat, mert az istenadta nép könnyen és gyorsan felejt.
–Milyen fontos és szép dolgokra gondol?
–Nemcsák Karcsival Aranyt, Petőfit, Csokonait, Váci Mihályt viszünk mindenhová, ahová lehet. Döbbenetes, hogy mennyire aktuális és vadonatúj a fiataloknak. Kezd visszafordulni a folyamat. A rendetlenség nem érték. Ki lehet nevezni annak, de akkor sem az! A szabadság nem ellentéte a rendnek, mert a két dolog összehasonlíthatatlan: az egyik filozófiai fogalom, a másik pedig maga a természetes valóság. Sokan az hiszik, hogy a tudás fáját elválaszthatják az élet fájától, pedig éppen az az életünk nagy feladata, hogy a kettőt összehangoljuk. A világ minden táján ismert égigérő fa ősmeséje pontosan erről szól. Nem hagyhatjuk, hogy lebeszéljenek bennünket önmagunkról!