Elege lett a musicalekből?

Tim Rice színdarabot tervez – zene nélkül

Ifjúkorom egyik meghatározó élménye a Deep Purple együttes énekesével, Ian Gillannel bakelit lemezre rögzített Jézus Krisztus Szupersztár. A díszdobozban megjelent kiadvány szövegkönyvéről a szerzők és a főszereplők fényképei néztek rám, akiket akkor a világ legnagyobb embereinek tartottam. Köztük volt Tim Rice, a szövegíró, akivel most, a Szupersztár megszületése után közel négy évtizeddel leülhettem egy jót beszélgetni.

–Mi volt a feladata az EMI-nál?

–Hú, hát nagyon fiatal ember voltam, amikor a céghez kerültem dolgozni! Úgy is mondhatjuk, hogy egy kíváncsi suhanc, aki mindent meg akar tudni, és a legkülönbözőbb dolgokban szeretné magát kipróbálni. Ez az EMI nagyon izgalmas időszaka volt, a mi sztárcsapataink közé tartozott a Beatles is. Néztem, hogy készülnek a felvételek a stúdióban, próbáltam megérteni a promóció fogalmát, tehát hogy miként lehet eladni egy lemezt, mert érdekelt a kiadás minden mozzanata, beleértve a kávéfőzést is, amelyből, mint kezdő, derekasan kivettem a részem.

–Nem jutott eszébe, hogy szöveget kellene írnia valamelyik együttesnek?

–Nem gondoltam, mert a zenekaroknak jól bevált szerzőik voltak, általában saját maguknak írták a dalszövegeiket. A gondolat akkor merült fel bennem, amikor összeismerkedtem Webberrel, és egyre határozottabban az volt az érzésünk, hogy ennek az időszaknak a rajongott zenéjét, a rockot be kell vinni a színházakba is. A Hair egyértelműen bizonyította, hogy jó esélye van ennek a zenének a színházban.

–A bibliai történetek után a politika kezdte érdekelni. A legmarkánsabban ez a Sakk című musicalben mutatkozott meg, pedig a zenéjét szerző ABBÁs fiúk sem a politizálásukkal lettek híresek. Volt-e valami konkrét oka ennek az érdeklődésnek?

–Ott voltam 1972-ben Grönlandon, amikor az amerikai Fischer és a szovjet Szpaszkij megmérkőztek egymással a sakkvilágbajnoki címért. Nagy port kavart fel ez a döntő, sokkal nagyobb érdeklődést váltott ki a nemzetközi média részéről, mint egy átlagos sportesemény. Mindenki tudta és érezte, hogy ennek a döntőnek szimbolikus tartalma is van: két nagyhatalom sakkjátszmájáról van szó. Megejtő pillanat volt, amikor elkezdődött a mérkőzéssorozat két remek sportember között, akik közül az egyik az Amerikai Egyesült Államokat, a másik pedig az ország legrettegettebb ellenségét, a Szovjetuniót képviselte. Írtam erről egy darabot, amihez zeneszerzőt kerestem, de nem nagyon találtam. Hallottam, hogy az ABBA két férfi tagja szeretne színházi zenét írni. Megkerestem őket is. Akkora érdeklődést senki sem tanúsított a darabom iránt, mint ők. Mint mindenki más a hetvenes években, én is rajongója voltam az ABBÁnak, de nem gondoltam volna, hogy a zenekar feloszlása után a fiúk a színházi munkába kapcsolódnak be.

–Mondják, hogy egyre ritkábban nézi meg a premierjeit a világ különböző színházaiban. Minek köszönhetjük, hogy az új magyar bemutató alkalmával ellátogatott Magyarországra?

–Már nem először vagyok Magyarországon előadásnézőben. Látogatásaim mindig az előadások produceréhez, Simon Edithez kötődtek, és mindig elégedetten távoztam. Remélem, most is így lesz. A kreatív teamet ismerve, biztos vagyok benne! A Sakkba elég erőteljes magyar szálat is beleírtam: az egyik főszereplő magyar származású nő, aki Kelet és Nyugat között őrlődik, ez ugye a 80-as évek elején, amikor a darabot bemutattuk, élő probléma volt még. Ez a szerep volt az első, amiről tudtam, hogy szerepelnie kell a darabomban. Bízom benne, hogy ezúttal kristálytisztán követhető lesz a történet, ami azért elég bonyolult. Lehet, hogy az én hibám, de a New York-i változat például katasztrofális volt, bár az eredeti követhetőnek tűnt számomra. Vannak olyan könyvek, előadások, amelynek minden aspektusát nem értjük, azokat el kell olvasni vagy meg kell nézni még egyszer.

–A londoni West End koreográfusa, Karen Bruce azt mondta, hogy a csoda, a színházi varázs létrejött, lenyűgöző a magyar táncosok tehetsége, felkészültsége, bámulatos a technikai tudása. A színészek pedig annyi érzelmi töltettel, szenvedéllyel rendelkeznek, amely ehhez az előadáshoz kell. Ha lehetne, befőttesüvegbe tenné a társulatot, és mindenhová magával vinné!

–Valami ilyesmit vártam én is a margitszigeti előadástól.

–Ilyen sikerek és a világ legrangosabb szakmai elismerései után meg tud-e maradni a művészi szabadsága, vagy a menedzsmentje dönti el, hogy mit vállalhat?

–Nincs menedzsmentem! Ügynököm volt, de most nincs menedzserem. Barátaim, ismerőseim szólnak, segítenek, felhívják a figyelmem valamire, ha látnak benne fantáziát. Igazából a magam ura vagyok. A londoni rádióban dolgozom sokat.

–Lesz még közös munkája Webberrel?

–Pár dalt írtunk még a nagy sikereink után, de nagyobb munkát nem tervezünk közösen. Nagyon-nagyon jó ötlet kellene hozzá, hogy újra együtt dolgozzunk. Ami felé most Webber indult, az nem az én világom. Darabot szeretnék írni, hagyományos színművet.

–Zene nélkül?

–Zene nélkül. Miért ne?

–Hasonló sikereket kívánok benne, mint a musicalekhez!

–Köszönöm!