A népi műveltség szószólója a Hagyományok Háza

Sándor Ildikó a Népművészeti Módszertani Műhely munkájáról

Már hét éve működik önállóan, Hagyományok Háza néven az illetékes tárca, jelenleg az Oktatási és Kulturális Minisztérium háttérintézményeként a Corvin téri épület. Hasonló funkcióval az ötvenes évek óta folyamatosan foglalatoskodtak az épületben dolgozó kiváló szakemberek, a Népművelési Intézet munkatársai. A feladat azóta sem változott: a néphagyományok továbbörökítése az oktatásba és a közművelődésbe. Sándor Ildikó, a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhely folklór osztályának vezetője azt szeretné, ha a 21. századi tudásunkat, tapasztalatainkat beépítve sikerülne megismertetni a pedagógusokkal és csoportjaikkal, tanítványaikkal a ma is élvezetes és a mindennapi életben jól hasznosítható, értékes mintát adó népi műveltséget.

A Hagyományok Háza valóban a népi műveltség fellegvára, hiszen az egyik legnagyobb hatású táncszínházunk, a Magyar Állami Népi Együttes otthona, könyvtára pedig, elsősorban Martin György közkinccsé tett gyűjteményének köszönhetően, egyedülálló archívummal rendelkezik: olyan népzenét és néptáncokat bemutató felvételekkel kápráztatja el az érdeklődőket ma már nagyrészt digitalizálva, amelyek remek hátteret nyújtanak az épületben található módszertani műhelyek munkájához is. A folklór osztály, amelynek a vezetője Sándor Ildikó, segédanyagokat készít a különböző korosztályokkal foglalkozó pedagógusoknak, tanfolyamokat, képzéseket, konferenciákat rendez modellértékű programokkal. Fontos, hogy a résztvevők a gyakorlatot élőben is megnézhessék. A lényege ugyanis ezeknek a szakmai programoknak az, hogy mintát mutassanak a néphagyományok továbbadásához bárhol az országban. Szerencsére ma már vidéki műhelyekben is kiváló szakemberek dolgoznak a Hagyományok Háza szakmai felügyeletével, akkreditált tanfolyamaikon a felnőttképzés is lehetővé vált az ország több pontján. A ház jól működő kapcsolatrendszerének köszönhetően ezekben a művelődési és oktatási intézményekben színvonalas értékmentő munka folyik, amelyhez nagy segítséget nyújtanak azok az országos civil szervezetek, amelyek legfőbb feladatuknak a néphagyomány gondozását tartják.

A Hagyományok Háza műhelymunkájáról szólva Sándor Ildikó kiemelte, hogy szinte a kezdetek óta a legjobban elérhető kollégák a lelkes óvodapedagógusok. Igaz, számukra nem ismeretlen fogalom a néphagyomány, hiszen a népmesék, a népszokások és a népi játékok beépültek az óvodai csoportok mindennapjaiba. Nem mindegy azonban, hogy milyen szinten alkalmazzák az óvodapedagógusok a néphagyományt! Rendkívül hálásak azok az óvónők, akik részt vettek az Útravaló nevet viselő módszertani sorozat rendezvényein, mert a saját munkájuk során is tapasztalják, mennyire értékelik és szeretik kis- és nagycsoportjaik a népi kultúra megfelelően megválasztott, és megfelelő módszerrel, játékosan tanított elemeit.

Az elmúlt hat év során Sándor Ildikó számára egyértelművé vált, hogy az óvónőképzésben komoly hiányosságok vannak, különösen a hagyományismeret területén. Sokan autodidakta módon kénytelenek a néphagyományokkal foglalkozni, s ez vagy bejön a gyerekeknél, vagy nem, s akkor többet árt, mint használ. „Nagy kérdés, hogy miért nem kerül már végre a megfelelő helyre a hagyományismeret az oktatásban” – tette hozzá Sándor Ildikó, aki szerint addig is valamilyen formában pótolni kell ezeket az ismereteket az óvodapedagógusok számára. Sajnos ez az évi egy-két konferencia, továbbképzés csak kampányjellegű, de az élénk érdeklődés mutatja, hogy igen nagy szükség van rá. A népi játékok, a néptánc, néprajz módszertana rendkívül népszerű az óvónők körében, olyannyira, hogy emberileg is sokat képesek áldozni a szakmai fejlődésük érdekében: Békés és Zala megye legtávolabbi részéről is szorgalmasan járnak a Hagyományok Háza továbbképző tanfolyamaira. Aki már egyszer belekóstolt ebbe a műhelymunkába, újra és újra jönni akar.

Sándor Ildikó szerényen megjegyezte, hogy az óvónők nyitottsága a képzések iránt talán az óvodák működési mechanizmusával is magyarázható: sajnos az iskolában már nem mindig lehet olyan rugalmasan megoldani a kollégákkal azt, hogy a tanév során minden héten egy napot valaki továbbképzéssel töltsön az egyébként is túlterhelt tanári karból.

A pedagógus továbbképzések közül Sándor Judit elsősorban az éneklő furulya tanfolyamra hívta fel a figyelmet, amelynek a segítségével az óvónő az élő zene élményével ajándékozza meg óvodásait. A pásztorfurulya egyébként is a magyar hagyomány fontos hangszere. Ez a hangszer alkalmas arra, hogy igényes, stílusos előadásban ismerkedhessenek meg a gyerekek népdalainkkal.

A hagyományos mesemondó tanfolyam azért fontos, mert élőszavas mesemondással már vidéken sem nagyon lehet találkozni. A tanfolyamra jelentkezők közül sokan nem mertek mesét mondani, s az októbertől áprilisig tartó időszakban annyit fejlődtek, hogy nem csak élvezetesen mondtak mesét, de maguk is örömüket lelték benne. Persze, fűzte hozzá Sándor Judit, attól azért nem kell megijedni, hogy valakiből azonnal előadóművész lesz, hiszen ebben az esetben csupán funkcionális mesemondásról van szó.

Ami az iskolákat illeti, már közel sem olyan jó a helyzet, mint a kilencvenes években. Nagy fejlődésnek indult, ám mára nagy visszaesést könyvelhet el az iskolai néphagyomány oktatás. Elképesztő, hogy milyen lélektelenül az amúgy is presztízsét vesztett énekórákhoz vagy a testnevelés órákhoz csapják, a pedagógus megfelelő képzettsége nélkül próbálják kipipálni a gyerekek számára az egyik legfontosabb tantárgyat. Sándor Judit meggyőződése, hogy ezzel beláthatatlan károkat okozunk a gyerekeinknek. „Elmondhatatlanul nagy az éhség bennük pontosan arra, ami a mindennapi kenyerük kellene, hogy legyen – mondta Sándor Judit –, és ebből csak száraz morzsákat kapnak.”

A Népművészeti Módszertani Műhely vezetője amit lehet, igyekszik megtenni, mindenfajta intézménytípusban megfordul, hogy megtalálja a legjobb megoldást, s a kialakult kapcsolatokat minden erejével próbálja fenntartani. Sajnos nem elég, ha a pedagógus szép repertoárral rendelkezik a mesék és a játékok területén, a személyiségéhez közel álló hagyományokat kell átadnia, hogy a gyerekek számára hiteles és érvényes legyen, mert ők csak így képesek elfogadni igazán a tanultakat.

Sándor Judit határozottan állítja, hogy megfelelő ismeretek, megfelelő tudás nélkül felesleges és értelmetlen dolog a néphagyomány közvetítésére vállalkozni. Nyilván sokan sokféleképpen kísérleteztek és kísérleteznek a népi műveltség átörökítésével, sok hiba is belecsúszott a módszertanba, de a könyv alakban is megjelent Útravaló a gyakorlatban is bizonyította, hogy a huszonöt-harminc éves múltra visszatekintő módszertan mára kikristályosodott, a korszerű pedagógiai módszerek ötvözése a néphagyományokból vett módszerekkel jelenti a megoldást. A felkészült, kreatív pedagógus ma már pontosan tudja, hogy mit és hogyan akar, amikor mondjuk az óvodai programjába építi a magyar népi kultúrát. „Fordulat várható, mert a nevelés úgy látszik, társadalmi ügy lett. Bátorság, emberi erő és egy kicsit más szemlélet kell a pedagógusok részéről, úgy tapasztalom, hogy sokszor nem is a pénzen múlnak a legnagyobb dolgok. Talán csak álom, de egyre többször gondolok rá, hogy egyszer valamelyik oktatási intézmény mégiscsak vállalná a pedagógusképzést az Útravaló alapján” – reménykedik Sándor Judit, hiszen a néphagyomány közvetítésének fogalmi háttere, felvázolható rendszere elkészült, csak át kellene ültetni végre a tanítók és óvodapedagógusok napi gyakorlatába.