Ami a csövön kifér!

Pepi címben olvasható, kedvenc szlogenjével ellentétben megfontoltan vezet

Nem lehet tudni pontosan, hányan ismerik Böröczky Józsefet, becenevén Pepit úgy, mint színészt, a Mikroszkóp Színpad tagját, aki nélkül nincs kabaré a Nagymező utcában, és hányan ismerik úgy, mint a motorsport elkötelezett, szenvedélyes megszállottját, akinek nem lehet olyat mondani ebben a témakörben, amiről ne tudna, sőt valami relikviája ne lenne róla.

– Ha nem a színházban játszik vagy próbál, minden idejét a motorsporttal tölti. Ha éppen nem könyvet ír róla, elképesztő mennyiségű gyűjteményét rendszerezi, amit meg is lehet érteni, hiszen a világon egyedülálló magánmúzeuma van a 115 alkalommal a helyszínen végigszurkolt motoros nagydíjról. Nincs olyan élő világbajnok, akivel ne került volna személyes kapcsolatba. Aki a sebesség megszállottja, sőt saját versenymotorral is büszkélkedhet, a közlekedési rendőrök réme?

– Éppen ellenkezőleg! Nálam óvatosabban és megfontoltabban nem autózik, motorozik senki. Amikor idős fejjel motorversenyen indultam, mert meg akartam érezni, mit jelent ez az egész belülről, mindig utolsó lettem, ki is érdemeltem a világ valaha élt legudvariasabb versenyzője címet. A legjobb, ha nem tévesztjük össze magunkat azokkal a félistenekkel, született zsenikkel, akiket a világbajnoki futamokon látunk. Ezek nem emberek, ezek szuperhősök, akik a normálistól teljesen eltérő reflexekkel és egyensúlyérzékkel rendelkeznek. Élő ember nem tudja elképzelni, hogy milyen érzés Talmácsi Gábor mögött ülni egy motoron a Hungaroringen. Számomra megadatott ez az élmény, én tudom, hogy miről beszélek.

– Sokan tudják, hogy a közút nem versenypálya, talmák és schumik ritkán születnek, időnként mégis elkap mindenkit a hév…

– Minden fiatal elsőnek akar elindulni autójával vagy motorjával a közlekedési lámpák zöld jelzésénél. Én is ilyen voltam. Főleg akkor nagy a kísértés, amikor egyre jobb autók kerülnek az ember feneke alá. De ma már lehiggadt, óvatos, tapasztalt autóvezető vagyok. Ehhez persze kellett az a sok kaland, amit sikerült ép bőrrel megúsznom. Soha nem válhat elbizakodottá, vezethet balesetmentesen akárhány kilométert is az ember. Mindig találkozhat valami váratlan helyzettel, aminek a megoldásához tökéletes koncentrációra van (lenne) szükség. Valljuk be: nem árt, ha ilyenkor nem áll hadilábon a szerencse istennőjével sem az ember. Hozzá kell tennem, hogy sajnos Budapest olyan várossá vált, amely alkalmatlan az autóközlekedésre. Kisautóval is, nagyautóval is próbálkoztam. Megoldhatatlan, érthetetlen, reménytelen. Leggyakrabban inkább gyalog megyek. Szakembereinknek nem ártana tanulmányozni, hogy a világ hat, nyolc, tízmilliós városaiban ezt hogyan csinálják. Mert nem igaz, hogy sehol sem működik. A magyar ember habitusa ráadásul nem a megoldáshoz, hanem a káoszhoz viszi közelebb a közúti közlekedést. El kell indulni a városban bárhol, és néhány percen belül kiderül, hogy mi egyáltalán nem az európai normák szerint vezetünk. Mosoly, udvariasság, előzékenység, önzetlenség, segíteni akarás, könyörület nincs, pedig rengeteg bonyolultnak látszó forgalmi helyzetet sikerülne így könnyedén megoldani. Amit kapunk a közlekedési partnereinktől, az a trágárság, agresszivitás, szívatás, a „majd én megmutatom neked, hogy kell vezetni”. Folyamatosan ütik el zebrán a gyalogosokat nálunk. A legtöbb comboskodónak eszébe sem jut, hogy azért nem kizárható, hogy a másik sofőr sem most jött le a falvédőről. A kiindulási alap az, hogy én nagyon jó fej vagyok, szerintem baromi jól vezetek, ezért mindent megengedhetek magamnak. A többiek csak csodáljanak, és jobban járnak, ha vigyáznak rám. Nekem jogom van haladni, a többiek csak kullogjanak utánam. A közlekedési morál persze nemcsak közlekedésbiztonsági és közlekedésrendészeti kérdés, hanem szorosan összefügg a társadalom égető szociológiai problémáival is. De ez már egy másik beszélgetés témája lehetne.

– Eldöntötte már, hogy melyik fontosabb az életében, a motorsport vagy a színház?

– Pokoli szerencsém van, mert soha nem kellett választanom a kettő között, párhuzamosan futhattak és futhatnak továbbra is az életemben, amíg élvezni tudok egy gyorsasági motoros világbajnoki futamot, vagy egy színházi előadást. Amikor apámmal, aki pilóta volt, de karrierjét kettétörte a világháború, kijártunk a Városligetbe a versenymotorok jellegzetes hangját hallgatni, no meg egy kis ricinusillatot érezni (a versenyolaj és a benzin keverékének szaga, a szerk.), egy életre elköteleztem magam ezzel a sporttal. A házunkban lakott egy óriási fazon, Rotter Lajos, egyebek mellett a kotyogó feltalálója, vitorlázó repülőgép tervező – amelyek közül néhány ma is látható a Közlekedési Múzeumban –, hihetetlen tudásával, a gyerekeket lebilincselő kézügyességével még inkább a repülők, autók, motorok világába csábított. Az első kérdésem persze gyerekfejjel az volt, hogy vajon miért kockáztatják az életüket ötven, sőt nem ritkán százezer néző előtt komoly emberek a városligeti versenyeken. Szörnyű tragédiák tanúja voltam, a mai biztonsági előírásokról még szó sem volt annak idején. Ahogyan a lányok papírszalvétát gyűjtöttek akkortájt, én kivágtam minden cikket, fotót az újságokból arról, ami a versenyekről megjelent, mert minden apró részlet érdekelt, mindent tudni akartam a Városligetben történtekről. Nevek, motorok, részidők, eredmények, halálos balesetek, mosolygó győztesek szerepelnek megszámlálhatatlan mennyiségben a gyűjteményemben. Később autós magazinokkal, könyvekkel, motormodellekkel, ajándéktárgyakkal, CD-kel, video- és DVD felvételekkel gazdagodott a magánmúzeumom, amelynek már egy külön lakást kell fenntartanom. Saját költségen 1968-tól járok világbajnoki futamokra, nem én mondtam magamról, hanem a szakmában terjedt el, hogy én vagyok a világ leghíresebb drukkere. Később újságoknak készítettem tudósításokat a versenyekről, néhány tehetséges hazánkfiát segítettem menedzselni az évek hosszú sora alatt kialakult ismeretségeimnek köszönhetően, tizenhárom évet pedig szakkommentátorként töltöttem el az Eurosport televíziónál. A Magyar Motorsport Szövetség nemzetközi referense vagyok.

– Nem gondolt soha arra, hogy motorversenyző legyen?

– Arra születni kell! Komoly bukásokkal, törésekkel végződött kísérleteim voltak, de kiderült, hogy nekem teljesen máshoz van tehetségem.

– Ekkor került képbe a színház, a színészet?

– Már gyerekkoromban némi összetűzésem adódott abból a tanárokkal, hogy a róluk készült paródiáimmal állandóan a haverjaimat röhögtettem. Nem tudtam pontosan, hogy ez az adottságom mire lesz jó nekem, de élveztem az osztálybohóc szerepét. Később a jégkorong kezdett komolyan érdekelni, de akkor a hoki csak amolyan tűrt sportág volt nálunk, sokra nem lehetett menni vele. Én imádtam. Vagy három évtizedet töltöttem el aktívan a jégen. Gyerekkoromban megálmodtam, hogy Magyarország hokicsapata világbajnokságon fog játszani. Meglett. A véletlennek köszönhetem, hogy váratlanul egy teljesen más csapáson indultam el. Humoristaként szerepeltem azon a Ki mit tud?-on, amit a Gálvölgyi nyert meg ebben a kategóriában. Bár nem én lettem a győztes, rájöttem arra, hogy elég jó színészi képességekkel rendelkezem, amit hasznosítani lehet az élet más területein is. Gátlástalanságom regénybe illő módon juttatott a másoktól szigorúan elzárt területekre is a versenypályákon, világbajnokokkal barátkozhattam. Sok nyelven tudom viszonylag jól megértetni magam, németül, angolul, olaszul, csehül, japánul, ami nagy segítség volt a kapcsolatteremtéshez. A katonaságnál minden létező, fegyveres erők részére rendezett fesztivált megnyertem, ami olyan önbizalmat adott, hogy sikerrel felvételiztem Komlós János Mikroszkóp Színházába stúdiósnak. Innen már csak egy lépés volt, hogy az ország legtöbbet foglalkoztatott konferansziéja, parodistája legyek. Mint fiatal színész, olyan hatalmas művészekkel szerepelhettem egy műsorban az ország legkülönbözőbb művelődési házaiban, a legeldugottabb kis falukban, mint Simándy József, Honthy Hanna, Feleki Kamill, Bessenyei Ferenc, Hofi Géza… Gyakran úttalan utakon embertelen mennyiséget vezettem. Mindent megúsztam. Rengeteg szeretett művészkollégám közlekedési baleset áldozata lett. Iszonyú műszaki állapotban lévő autókkal jártunk akkoriban. Büszkén és boldogan tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy nem végeztem el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, a közönség és ez az illusztris művészkör is befogadott.

– Lárvaszerű APEH-kommandósát látva a Mikroszkópon, tanúsíthatom, hogy ma is ugyanúgy röhögnek alakításán, mint annak idején tanárparódiáin tették diáktársai!

– Kis kitérő után 1992-ben mentem vissza a Mikroszkóp Színpadra, s azóta Sas József szinte minden kabaréjában benne vagyok. Többféle karaktert játszottam el ezalatt az idő alatt, nyolc évig ment például a számtalan tévéműsorban is látható Clinton-paródiám.

– Egykori utazó és fellépő társával, Honthy Hannával ellentétben beszélhetünk az életkoráról: tavaly múlt hatvan éves. Állítólag ilyenkor számvetést készít az ember…

– Készítettem! Elégedett embernek kellene lennem. Az első motoros világbajnok, Szin Ferenc relikviáitól kezdve Drapál Jánoson át, akinek a legjobb barátja lehettem, Talmácsi Gáborig minden eredményüknek a dokumentumai ott vannak a múzeumomban összegyűjtve. Nyughatatlan természetem azonban nem hagy békén, újabb és újabb kihívások felé ösztönöz. A sávolyi Balatonring izgat most a legjobban. A folyamatosan változó hírek ellenére nagyon remélem, hogy szeptemberben világbajnoki futamra érkezhet több mint százezer ember az új pályán. Én úgy tapasztalom, hogy a munka folyik, a politikusok és a sportvezetők mellette állnak. Sokrétű a feladat, szakadásig kell dolgozni. Kedvenc szlogenemet használva: Ahogy a csövön kifér! Pozitív fejleményeket várok, bár tisztában vagyok a gazdasági világválság új beruházásokra gyakorolt hatásával, a magyar viszonyokkal, hogy mekkora szerepet játszik a féltékenység és az irigység mindenben. De talán az még belefér, hogy a motorozás több mint öt évtizede tartó rajongó, féltő és segítő szeretete után én legyek a pálya arca, hangja, házigazdája. Persze ez nem rajtam múlik. Csak mondom, hogy szívesen vállalnám. Szeretnék megfertőzni a motorozás szeretetével még sok-sok embert. Van hozzá valami affinitásom. Kollégáim a színházban ájultan hallgatták a televíziós közvetítéseimet a futamokról. „Legjobb lenne, ha csak ezt csinálnád” – mondta valaki közülük, ami a kissé barátságtalan értelmén kívül azt is jelenti, hogy nem csináltam rosszul. Főleg a fiatalokat szeretném megismertetni azzal, hogy ez a motoros világ milyen színes és csodálatos. Jó lenne, ha minden fiatalnak adódna valami izgalmas, nagyon szerethető dolog az életében, hogy hozzám hasonlóan így hatvan táján is jól érezhessék magukat a bőrükben.