„A színház csak az élettel együtt pusztulhat el”

Gáspár Sándor még az a fajta színész, aki életre-halálra játssza szerepeit

Még a Tudós nők Major Tamás által rendezett előadásának próbái zajlottak a frissen szerveződött Katona József Színházban. A fiatal színész, Gáspár Sándor úgy nyilatkozott a Magyar Rádió riporterének a Kossuth-díjas művészről, hogy neki bizony nem tetszik az a stílus, ahogyan a híres színész-rendező-főiskolai tanár úr gyötri a darab szereplőit. Egyébként sem tartja jó rendezőnek azt, aki a darabban szereplő összes figurát maga szeretné eljátszani, és nem a színészek egyéniségéből indul ki. A beszélgetés legnagyobb sajnálatomra – mivel én voltam a Tudós nők próbáján sertepertélő riporter – természetesen nem mehetett le a rádióban. Major neve még félelmetes volt sok szerkesztő számára, a Bródy Sándor utcában is remekül működött az öncenzúra. Hát hogyne jutott volna eszembe ez a történet, amikor Gáspár Sándor átvette a Kossuth-díjat…

– A színházba járó közönség úgy könyvelte el, hogy a Gáspár testvérek nyilván egypetéjű ikrek, mert olyanok, mint két tojás. A hasonlóság játéka csupán, hogy arra gondoltam, talán nem is Gáspár Sándor, hanem Gáspár Tibor viszi haza a Kossuth-díjat. Mindegy, nyugtattam magam, családban marad. Soha nem volt gond ebből a kísérteties hasonlóságból?

–Tizenhat hónapos voltam, amikor megszületett az öcsém. Egy normális vidéki családban olyan szinten fogadja el, olyan természetesnek tartja mindenki az új jövevény érkezését, mint amikor megiszik egy pohár vizet. Tibor születése sem okozott semmi gondot, az sem volt meglepő, hogy genetikai hasonlóság van kettőnk között. Mi még olyan igazi, régi vágású testvérek vagyunk, akiknek az édesanyja és az édesapja is ugyanaz. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az öcsém hordani kezdte az én kinőtt ruháimat, cipőimet, de ettől még nem tévesztettem össze őt magammal.

–Nem jött jól néha, sportnyelven szólva, a helycserés támadás?

–Csak végszükség esetén! Együtt laktunk a színművészeti főiskola kollégiumában, ahol minden szempontból elég intenzív élet zajlott. Bizonyos helyzetekben igen nagy szükség volt arra, hogy az öcsém vegye fel helyettem a kagylót, és határozottan eloszlassa a telefonáló jogosan felmerülő kétségeit. Bármilyen hihetetlen, még az anyám sem vette észre, hogy mikor melyikünkkel beszél telefonon… Ritka, amikor a testvérek sorsa, pályája ennyire hasonlóan alakul. Szerencsések vagyunk, mert nincs, nem is lehet rossz érzés bennünk. Megtaláltuk a számításainkat a munkánkban, tud rólunk a szakma, mindketten folyamatosan dolgozunk. Fel sem merülhetett, hogy esetleg egymás elől szívjuk el a levegőt, valamit eljátszottunk egymás helyett filmen vagy színpadon. Problémásabb lenne a dolog, ha valamelyikünknek nehezebben alakult volna az élete, vagy kevesebb öröme telne a munkájában.

–Fiatal színészek dőlnek ki egyre-másra a sorból. Lehet-e tenni ellene valamit?

–Drámákkal, fájdalmakkal teli a világ, sajnos nem történhet másképpen ezen a földgolyón. Szomorú, de ettől nem rándulhat görcsbe az ember gyomra, nem keseredhet el, nem eshet kétségbe, nem lehet depressziós. Fontos, hogy gondjainkat, problémáinkat ne misztifikáljuk. Ez emelt fel bennünket mindig a hullámvölgyből. Mi mindig meg tudtuk beszélni a szerepre készülés, a filmezés izgalmát, de azt is, hogy na megint elment mellettünk egy szerep. Igaz, ezek mindkettőnk számára ismerős történetek, ugyanazt jelentik, mert mindketten színészek vagyunk. Megértően, kellő empátiával és lelkierővel fel is tudjuk oldani egymás feszültségeit.

–Nem is olyan régen még jó néhány színházigazgató, rendező, színészpedagógus annak idején elvárta, hogy a színész életre-halálra játssza a szerepét. Ma még létezik egyáltalán ilyen színházi műhely vagy oktatási intézmény?

–Egyre sűrűbben gondolkodom el ezen a dolgon, mert a lányom is ezzel a mesterséggel kacérkodik. A mi főiskolás éveink óta három évtized telt el. Sok minden megváltozott. Felelős színészpedagógus nem ejthet ki ma már ilyet a száján, hogy élet vagy halál. Nekem erőt adott. Úgy éreztem, hogy valóban semmi máshoz nincs tehetségem, csak a színészethez. A gyerekeink már több lábon állnak. Nyelvtudás nélkül például ma már nem lehet elindulni a színi pályán sem. Castingok, egyáltalán a ma divatos zenés-táncos szerepek vagy a nemzetközi produkciókban vállalt nyúlfarknyi feladatok alapfeltétele ez. A diploma semmire sem garancia. A főiskolából egyetemmé lett színművészeti végzős osztályaiból kevés ifjú titánnak van szerződése. A pályakezdőknek sokkal nehezebb, mint nekünk volt annak idején. Négyévenként változnak a színházak vezetői, hosszú távon nem is lehet színészben, darabokban gondolkodni. Várkonyi még bátran mondhatta Kern Andrásnak a szerződtetésekor, hogy tizenöt év múlva jó színész lesz, mert tudta, hogy akkor is ő fogja irányítani a Vígszínházat, ő fog fokozatosan egyre nehezebb szerepeket osztani rá. Ma már kevés esély van erre. A színész is kapkodóbb, türelmetlenebb. Mégis azt mondom, ha valakinek ambíciója van, próbálja ki magát, döngesse a teljesítőképessége határait, mert a befektetett energiái nem vesznek el, tapasztalatait számtalan helyen kamatoztatni tudja, például a kommunikáció, a kapcsolatépítés területén feltétlenül. Egy dologtól félek, hogy aki „megfertőződik” a színház levegőjével, nagyon nehezen tud tőle elszakadni, ha képes rá egyáltalán. Mágikus dolog a színház. Olyan létezési mód, amelyre sehol máshol nincs lehetőség az életben. A színház menedékhely az érzékeny emberek számára, ahol nem érzik deviánsnak, idegennek magukat. Értelmes, nagyszerű emberek nem hajlandóak tudomásul venni, hogy konok, makacs ragaszkodásukkal önmagukat teszik tönkre, mert máshol sokkal nagyobb sikereik lehetnének. Nem tudom, hogy van-e egyáltalán olyan tanintézmény, ahol egyenes, nyílt, kemény és őszinte beszélgetés során vázolják fel a növendék lehetőségeit. Egyre több blöff olvasható az interneten, manapság már mindenki költő, színész, zenész, színházigazgató, világhírű drámapedagógus, azt ír bárki magáról, amit akar, senkinek semmivel nem kell elszámolnia. Ma már agyafúrt mesterek tanítják, hogyan lehet becsapni másokat. Nem véletlen, hogy kevesen tudják megkülönböztetni a lényeget a blöfftől.

–Egyesek kongatják is a vészharangot, hogy most már igazán vége, hiszen lassan minden alapfeltétele megszűnik, tehát örökre meghal a színház, nem is kellenek színészek.

–Születése óta költik a halálhírét, pedig csak a funkciója alakul, változik koronként, a lényege azonban máig megmaradt. Nem árt ezt tudatosítani magunkban. Reálisan kell látni, és megpróbálni elhelyezni a mai körülmények között a színházművészetet. Nem szabad idealizálni a színházat. Az évezredek során bizonyos dolgok valóban semmivé váltak, örökre eltűntek belőle. De ez a tradíció, amíg emberek élnek a Földön, megmarad, mert a színház az élet része. Csak vele együtt pusztulhat el.