Utolsó idők: film életre-halálra

Vass Teréz és Mátyássy Áron szövetsége

A száz éves születésnapját ünneplő Budapesti Jézus Szíve Templom rendezvénysorozatának egyik kiemelkedő eseménye volt, amikor Vértesaljai László jezsuita szerzetes, a templom igazgatója kötetlen kávéházi beszélgetésre invitálta az idei Magyar Filmszemle nagydíjas alkotásának két meghatározó művészét, az egyik főszerepet játszó színésznőt, Vass Teréziát, és Mátyássy Áront, a film rendezőjét. A találkozó különösen izgalmas volt abból a szempontból is, hogy a fiatal színésznő nem ad interjút senkinek, amióta kisbabáját várja.

Az első nagyjátékfilmjét készítő Mátyássy Áron arra a kérdésre, hogy számított-e rá, hogy filmje, az Utolsó idők hódítja el a jubileumi filmszemle nagydíját, egyértelmű nemmel válaszolt. A vetítés után örömmel tapasztalta, hogy idegenek gratuláltak neki, fura csillogást és lelkesedést látott a nézők szemében. A bemutatót követően sokáig beszélgettek a filmről az emberek, rengeteg mosolyt, szeretetet kapott tőlük. Megfogta a közönséget a film. A díj már csak pont volt az i-n.

Vass Teréz számára azért volt nagyon fontos az Utolsó idők, mert a története az ország észak-keleti részében játszódik, a Nyírségben, ahol az életét meghatározó hat-hét évet töltötte, ahogy fogalmazott, ott szívott magába mindent. Persze, hogy izgatja, hogyan boldogulnak ott az emberek. Ha tisztázatlanságokat észlelt a forgatókönyvben, ha kérdései merültek fel, azonnal megbeszélte a rendezővel. Jó rendezővel lehet vitatkozni, harcolni, mert elsősorban nem az számít nála, hogy kinek az igazsága dominál, a színészé vagy az övé, le tud mondani a saját elképzeléséről egy jobb megoldás láttán. Márpedig Teréznek voltak kérdései bőven, hiszen ez a film az ő története is. Jó volt, hogy akár este tízkor is kérdezhette a rendezőt a másnapi forgatásról, hiszen a férje.

Áron úgy tartja, nem szabad hangsúlyozni, hogy a színész és a rendező az életben is egy pár. Nem lesz jó vége, tönkremegy az életetek – ijesztgették így is sokan őket, akik tudtak a dologról. Teréz igényes és szigorú a munkában, és jó kérdéseket tesz fel. A megoldás az, hogy a forgatás előtt tisztázni kell minden lehetséges problémát. Akkor van igazi gond, ha a forgatáson kiderül, hogy felületes a rendező. Áron igyekezett megfelelően felkészült lenni, fél évet agyalt a forgatás előkészítésén. Teréz mindig keményen szembesítette a problémákkal, nem lehetett semmit megúszni, átugrani, pontosan el kellett mondania, hogy mire gondol. Kibeszéletlenségek, megoldatlanságok nem fordultak elő a forgatáson. Az, hogy a magánéletben is egymáshoz tartoznak, ebben az esetben csak hozzáadott a dologhoz.

Teréz nagyon büszke volt rá, hogy ez így történt.

Áron nemcsak rendezte a filmet, hanem ő írta a forgatókönyvet is, amelynek a lényege egy kérdésben foglalható össze: van-e joga az embernek az igazságszolgáltatáshoz? Más ötleteken is gondolkodott, apró jelenetecskék is születtek már, de ez a kérdés volt az, ami nem hagyta nyugodni. A történet archaikus jellege, merthogy a görög drámákból ismert ősi bosszú történetről van szó, benne arról, hogy a hősök menekülni próbálnak sorsuk elől, mégis belefutnak a legnagyobb tragédiákba. Áronban az igazságtalanság elképesztő dolgokat indít el. A valóságban – szerencsére – kevesen jutnak el az önbíráskodásig, de ezek a határhelyzeteket ábrázoló filmek felkavarják a nézőket és állásfoglalásra késztetik őket. Áron aktuálisnak tartja a problémát Magyarországon, sőt az egész világon. Meddig mehet el az ember, ha elviselhetetlen igazságtalanság éri? Lehetséges-e az indulatoknak parancsolni?

Vass Teréz játssza az áldozati bárányt, egy autista lányt, aki tiszta, mint a hó, nem is hagyják sokáig bemocskolatlanul az emberek. A fiatal színésznő rendkívül komoly szakmai kihívásnak érezte a szerepet, először meg is ijedt a feladat nagyságától. Hogyan lehet eljátszani egy autista lányt? Hogyan lehet szakmailag hiteles? Hogyan kerülhet kapcsolatba velük? Családokhoz látogatott, két-három éves autista gyerekektől kezdve ötven éves autista nőig találkozott mindenféle típusú emberekkel. Kommunikálni képtelen szellemi fogyatékosoktól kezdve a két nyelven beszélő, kiválóan érettségiző fiatalokig igyekezett megismerkedni mindenkivel. A legnagyobb elismerésnek alakításával kapcsolatban azt a véleményt tartja, hogy szeretni lehet Esztert, a filmben szereplő autista lányt. Teréz a szerepre készülése idején végig azon gondolkodott, hogy vajon mire figyelmeztetnek, mi a küldetésük ezeknek a társadalomba beilleszkedni képtelen embereknek a földön? Léteznek, mint egy virág, mint egy ma született bárány. Sajnos még mindig elég keveset lehet tudni az autizmusról. Sok ember él a földön, akinek ezt a betegségét csak felnőtt korban diagnosztizálták.

Áron először amolyan falu bolondjának képzelte el Esztert, később döntött úgy, hogy konkrétan autista legyen, akiről még csak nem is feltételezhető, hogy viselkedésével provokálta volna ki a megerőszakolását. Így a bűn is, amit elkövetnek, ősibb, egyetemesebb, hiszen a tisztaságot, az ártatlanságot gyalázzák meg. Eszter szerepe azért nehéz, mert a színészi eszköztárból csak minimális használható fel az eljátszásához. Egy autista ember modellezhetetlen, olyan, mintha egy másik bolygóról csöppent volna hozzánk. Társas kapcsolata nincs, mindenre másképp reagál, mint ahogy az várható lenne, hiszen az ő – mások számára érthetetlen és megmagyarázhatatlan – belső világából más következik.

Teréz és Áron első találkozásukról valami erőteljes természeti jelenség, például a villámcsapás jutott eszükbe. Áron huszonöt éves volt, mint most Teréz, amikor az év végi vizsgáján felkérte szerepelni a fiatal színésznőt. Addig mondta magának, hogy szó sem lehet arról, hogy közte és egy színésznő között bármi is történjen a szakmai munkán kívül, míg beleszeretett. Az fogta meg Terézben, hogy nem olyan, mint egy színésznő. Minden nap meglepetést tud szerezni számára, kiszámíthatatlan, amit nagyon jónak tart.

Teréz azonnal érezte, hogy a párjával hozta össze a sors. Tudta, hogy ő lesz a társa, férje, gyereke apja. A nagy őt váró barátnőit azóta is úgy vigasztalja, hogy ők szintén azonnal fel fogják ismerni, amikor a párjukkal találkoznak. Teréz és Áron május végére már a kisbabájukat várják. Teréz sajnálja, hogy ilyen hamar eltelt a kilenc hónap, annyira szépnek találta ezt az időszakot. Izgalmas volt, amikor megszületett benne az az érzés, hogy gyereket szeretne. Már nem tudott a munkájára koncentrálni, annyira anya akart lenni. Hasonlóan izgalmas lehet az a folyamat, amikor az ember szülővé válik.

Áronban még csak valami egészen idealisztikus kép él az apaságról. A mai világra jellemző, hogy az élet nagy történései előtt fél az ember. Fel kell nőni a feladathoz, mondja határozottan Áron, bár nehezen tudja elképzelni, hogy egy idealisztikus kép miképp lesz az élete része. Pedig az kell, hogy legyen. Innentől kezdve nem lehet csak úgy átlépni a dolgokat, odafigyelés, koncentráció, együtt lélegzés kötelező a magánéletben is. Igyekszik valami módon nem kimaradni abból a csodából, ami Teréznek adatott. A kisbaba erősen összeköti a szálakat, újfajta életre kényszeríti a szülőket, de hogy az az új élet milyen lesz, az elég homályos. Áron pontosan tudja, hogy filmrendezésből nem lehet családot fenntartani. Továbbra is vállal rendezőasszisztensi, vágóasszisztensi és egyéb lóti-futi feladatokat, bár reménykedik abban, hogy a filmszemle fődíja nagyobb esélyt kínál a rendezésre, akár televíziós produkciók készítésére. Az Utolsó idők után az eddigi filmötletei felszínesnek tűnnek számára, igaz, ez a mozi is három és fél évig érlelődött benne. Pénzt kell keresni, és türelmesen várni, míg kiderül, hogy merre tovább…