A díszlettervező formálja képpé az irodalmat

Szlávik István maradandó útravalót kapott mesterétől

Orvos és gyógyszerész felmenőkkel igazán izgalmas kalandba vágott bele annak idején Szlávik István, a Magyar Színház díszlettervezője, a Képzőművészeti Egyetem tanára, amikor – hála a család régi jó barátjának – elhatározta, hogy ugyanazt fogja csinálni, mint Vogel Eric. Egykori elhatározását olyan meggyőzően sikerült megvalósítania, hogy gyerekei nem is tudják elképzelni életüket másképp, csak édesapjuk (és édesanyjuk, Szakács Györgyi Kossuth-díjas jelmeztervező) jól kitaposott ösvényein haladva.

–Régi felvidéki család sarja, felmenőit Felsődraskóci Szláviknak hívták. Édesapja kiváló kapcsolatokat ápolt a kor jeles irodalmáraival, színházi- és filmes egyéniségeivel. Nem rossz családi háttér!

–Apám orvos volt, régi barátság fűzte több nagy művészhez, közéjük tartozott Márai Sándor, Kodály Zoltán, Makk Károly. Születésem idején, az ötvenes évek elején már Pesten laktunk, s akire én a legnagyobb csodálattal emlékszem vissza, aki elindította a fantáziám, az a híres jelmeztervező, Vogel Eric. Családjaink gyakran vendégeskedtek egymásnál. Öt évesen én már eldöntöttem, hogy majd ugyanazt csinálom, mint ő, annyira tetszettek rikító színű hátterei, a rajzain szereplő hosszúlábú nők. Kilenc éves voltam, amikor apám meghalt, anyámra hárult a feladat, hogy felnevelje a három gyereket: nővéremet, bátyámat és engem. Röntgenasszisztensként dolgozott. Nem vetett föl a pénz bennünket, de nem nélkülöztünk. Végig hűségesen kitartottam elhatározásom mellett, rajzszakkörökre jártam, rajzversenyeket nyertem, mint a ferencvárosi Telepi utcai Általános Iskola tanulója. Szerencsésen alakult az is, hogy a Kaffka Margit Gimnáziumban műszaki rajzot tanulhattam a szakmai napunkon. Még a pedagógusok közül is csak kevesen tudják, hogy akkoriban az „5 + 1” volt divatban, ami annyit jelentett, hogy öt nap hagyományos gimnáziumi elfoglaltság után egy napot fel kellett áldoznunk valamilyen szakmai képzés oltárán. A műszaki rajznak sok hasznát vettem később a tanulmányaim és a munkám során.

–Remek előjelek után mégsem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára! Ez sem vette el a kedvét elég korán kiválasztott hivatásától?

–Felháborítónak tartottam, és még ádázabbul készültem a következő megmérettetésre. Anyámnak valahogy sikerült megteremtenie az anyagi feltételeit annak, hogy éjjel-nappal rajzolhassak. Egy évig nem dolgoztam, viszont három képzőművészeti körbe is jártam, a Ferenczybe, a Dési Huberbe és a vasutasba. Délelőttönként pedig Nuritsány Zoltán festőművészhez mentünk Károlyi Zsigmonddal, aki most tanszékvezető a Képzőművészeti Egyetemen. Amikor megtudtam, hogy lehetőség van magyar diákoknak is díszlet- és jelmeztervezést tanulni Leningrádban (ma Szentpétervár) a Színházművészeti Egyetemen, nem sokat gondolkodtam rajta, hogy menjek vagy ne menjek. A szovjet (orosz) színházművészet elismert volt és ma is az az egész világon, ebben a viszonylag fiatal szakmában (hiszen érdemben mindössze egy évszázada beszélhetünk róla) a díszlet- és jelmeztervezésben is mindig az élmezőnyhöz tartoztak.

–Beigazolódtak a várakozásai?

–Csodálatos tanáraim voltak! Művészettörténet tanárnőm, aki soha nem járt Velencében, úgy tudott beszélni például a Szent Márk tér építészeti egységéről és a templomról, mintha születése óta a helyszínen gyönyörködött volna a felkelő és a lenyugvó napban. Igor Ivanov festőművész, a legendás Kirov Színház díszlettervezője, az angol királyi család tagjait ábrázoló festmények alkotója fantasztikus egyéniség. Amit tudok és szeretek ezen a pályán, azt mind neki köszönhetem. Világképe, hozzáállása, gondolkodásmódja, ahogy egy adott irodalmi művet vizsgálni kezd a díszlettervező szemével, nemcsak szimpatikussá tette számomra, mint fiatal tanárt (tanulmányaim idején még csak harmincöt éves volt), hanem ma sem tudok jobb szemléletmódot és tematikát elképzelni ennek a szakmának a művelésére és oktatására. Ma is emlékszem a legelső feladatra: jó városról és rossz városról beszélgettünk, igyekeztünk összeszedni a látványból kirajzolódó mondanivalót. Rossz város, rossz lakók. Jó város, jó lakók. Mit tesznek? Mi látható? Miben fejeződik ki, miben nyilvánul meg a jóság és a rosszaság? Hogyan alakítják a környezetüket az emberek? Hogyan hatnak a környezetükre? Hogyan viselkednek egymással? Milyen szavakat használnak? Miből adódnak a konfliktusok? Mitől akadnak ki, minek örülnek? A rossz lakók nyilván kitört ablakok, összefirkált falak, szemét, mocsok között élnek rikácsolva. A jók tisztaságban, rendben, virágok között mosolyogva. A kiválasztott irodalmi műveket tehát először képekben kellett megfogalmaznunk, meg kellett teremtenünk a mű képi világát, gondolatokat vizualizáltunk. A színházi díszletek tervezése csak ezután, a gondolatok áttranszformálásával kezdődhetett. Rajzzal, makettekkel kellett megfogalmaznunk mindazt, amit az író szavakba öntött. A világirodalom nagy drámái ugyanis mind-mind az előbb elmondottakon alapulnak. Különleges emberekről szólnak a jó és a rossz harca közepette, vagy tipikusakról, ha a szerző nagyobb embercsoport viselt dolgaira akarja felhívni a figyelmet. Nincs jobb: ugyanazokat a feladatokat kérem a diákjaimtól, mint amiket Igor Ivanov kért tőlünk.

–Legújabb munkája a Magyar Színház Háztűznéző című előadásának a díszlete remek példa mindarra, amit röviden összefoglalt a hivatásával kapcsolatban. A főhős egy gigantikus fotelban éli életét, élvezve annak ezer apróságban megnyilvánuló praktikusságát, kényelmét, nehéz tehát elképzelni róla, hogy ezt a remek építményt valamikor bárkiért vagy bármiért elhagyja. Mikor pattant ki a fejéből a fotel ötlete?

–Az ember igyekszik minél pontosabban elolvasni a szóban forgó darabot, jelen esetben Gogol furcsa írását. Ha tetszik neki, ha nem, ha egyetért vele, ha nem, bele kell helyezkednie az író sugallta gondolatvilágba. A Háztűznéző elég sötét és ijesztő képet fest a házasságról. Tudni kell hozzá, hogy Gogolnak minden valószínűség szerint nem is volt női kapcsolata. A darab azonban markáns véleményt fogalmaz meg az értelmiség tunyaságáról, léha életviteléről is. Ha mindezt a mai viszonyok közé helyezi az ember, talál hasonlóságokat a szereplők mikrokörnyezetében. Az előadás rendezője Csiszár Imre, aki a feleségemmel, Szakács Györgyivel együtt osztálytársam volt a gimnáziumban. Olyan régóta dolgozunk együtt, hogy gyakran nem tudjuk megmondani, kiből pattant ki éppen az isteni szikra. Az tény, hogy a televízióban látható családsorozatról kezdtünk beszélgetni, ahol egy kanapén tespedve mindenki tévét néz. A kanapéból aztán összkomfortos fotel lett, amibe folyamatosan építettük bele azokat a szerkezeteket, amelyek a főhőst játszó színész munkáját segítették. Egyetlen bútordarabbal akartuk megfogni a lényeget! És elindult az élet-halál harc. Mert ez csak akkor működik, ha ez a fotel technikailag tökéletes, ha a gyakorlatban is képes mindarra, ami a képzeletünkben megszületett. Minden díszletet folyamatosan fejleszteni kell, mert újragyártásra sem idő sem pénz nem áll rendelkezésre. Ez a szakma egyik legnagyobb nehézsége. Jó érzés tapasztalni, hogy a közönségnek is ugyanazt mondja el egy díszlet, amit a tervezőjének, ha működőképessé sikerül varázsolni.

–Magyarországon csak tizenöt éve indult díszlet- és jelmeztervező szak a Képzőművészetin, abból több mint a felét már ott töltötte, mint egyetemi tanár. Mit várhatunk az új generációtól?

–Nagy ajándéknak tartom a tanítást, mert folyamatosan újra kell gondolnom a szakma lényegét, és átadhatom a tapasztalataimat a tanítványaimnak. A legszembetűnőbb különbség az én generációmhoz képest, hogy a mai egyetemisták milyen széles ismeretekkel rendelkeznek. Igen ám, de ezekről az ismeretekről elég hamar kiderül, hogy felszínesek. A dolgok mélyéről, lényegéről kevesebbet tudnak. Ezért állítok össze olyan feladatokat számukra, amelyek elvégzése során kénytelenek az úgynevezett alapkérdésekkel szembesülni. Kik ők, mit akarnak a világgal, fogalmazzák csak meg bátran saját szavaikkal elképzeléseiket, céljaikat, munkájukat. A közösen eltöltött évek talán meggyőzik őket arról, hogy egy saját gondolat értékesebb, mint ami a könyvtárban vagy a világhálón föllelhető. Ez a szakma nem ismétlés vagy plagizáció, hanem újrateremtés.

–Júlia és István, a két gyermeke a színház bűvöletében él, akárcsak a szüleik. Örül neki?

–Soha nem kényszerítettem rá őket, sőt mindig mondtam nekik, hogy ez nehéz, rögös út, amit a mi munkánkon keresztül láttak, tapasztaltak is. Lányom bölcsészkart végzett, de már filmekben, színdarabokban dolgozik, mint stylist, minden valószínűség szerint az anyja nyomdokaiba lép. Fiam az első évét kezdi az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, de szintén humán beállítottságú, a díszlet- és jelmeztervezés érdekli. Nem fogom lebeszélni róla.